Preacher 1-2. évad – KRITIKA, készítő: Seth Rogen, Sam Catlin, Evan Goldberg, szereplők: Dominic Cooper, Joseph Gilgun, Rutha Negga, amerikai kaland-, dráma-, fantasztikusfilm sorozat, 60 perc, 2 évad, 2016 –
Ha valami durvát és abszurdat akarsz egy kis esti kikapcsolódásnak, akkor tökéletes választás a Preacher, ugyanis agyament cselekményével és beteges hentelési mániájával akár az Ash vs Evil Dead testvérsorozata is lehetne, de itt egy Amerikában már befutott, 1995-ben indult képregény adaptációról van szó, ami tömény, véres és végletekig elszállt.
Nem is csoda a kivitelezést tekintve, hogy ennyire megosztóan tökéletlen, hiszen ha megnézzük, hogy Seth Rogen az egyik alkotótárs, akiről tudjuk, hogy nem veti meg a marihuánát már megértjük, mi mozgatta a történéseket. A cselekményen, a kauzalitáson és a kivitelezésen is látszik, hogy ezek bizony elszállt gondolatok melléktermékei, amit akár még élvezni is lehetne, de mindig kizökkent valami, ennek ellenére nem rossz a végkifejlet. Ami nagyon megfog elsőre, az az atmoszféra és a sztori. Annak ellenére, hogy vallásról van benne szó és mondhatni már szinte semmi nem számít „istenkáromlásnak”, semmiféle keresztényi üzenet nincs benne, főleg ha ezt egy fantasy sorozatban próbáljuk eladni. Anno az HBO visszadobta a megvalósítási terveket, így vállalta be végül az AMC, hogy saját gyártásba lehozza hétről hétre a prédikátor véres road tripjeit, ami bele is illik a mostanában igen sok westernes témát felölelő csatorna arculatába. Bár az értékelései mindenhol jók (IMDB 8.1), mégis mintha valami miatt mégsem lenne kifogástalan. De ami igen, az nagyon durván betalál.
Elsőként a sztori. Bár nem volt nehéz honnan meríteni, hiszen az alapanyag kiváló és ahogy a The Walking Deadnél, itt is egy idő után kezd más irányt venni a cselekmény a képregényhez képest. Főszereplőnk Jesse Custer (Dominic Cooper), Annville prédikátora, aki apja nyomdokaiba lépve a papi hivatást választja, annak ellenére, hogy – mint később kiderül – bérgyilkos volt. Az ex barátnője, Tulip (Ruth Negga) igyekszik a közelében maradni, ugyanis még mindig gyengéd érzelmek fűzik hozzá, illetve csatlakozik a csapatukhoz Cassidy (Joseph Gilgun, aki a Misfitsben és a This Is England-ban már bizonyított, illetve akinek az ír akcentusa miatt kötelező az eredeti szinkronnal való nézés), akiről elég hamar kiderül, hogy egy 119 éves vámpír. A bonyodalom ott indul, hogy Jesse testét megszállja a Genesis, aki egy angyal és démon szerelemgyermeke, így mágikus képességgel áldja meg: mindent megtesznek az emberek, amit mond nekik. Eközben kiderül, hogy Isten (igen, az Úr) eltűnt, ezért elindul Jesse, Tulip és Cassidy, hogy megkeressék. A kalandok során végig üldözi őket a Gyilkosok Szentje, és egy rakás túlvilági lénnyel találják magukat szemben, akikkel meg kell küzdeniük.
Nagyon beteg egy fantáziavilág ez, azonban rögtön szembeötlik, hogy egy darab szárnyas lényt vagy torz alvilági szörnyet sem látunk, mind egy western-noir-trash műfajban duzzadó, a saját valóságunknak is megfeleltethető világban léteznek. Ergo egy alternatív valóságról és egy alternatív Föld történéseiről beszélünk, ahol Cassidy sem idézi meg küllemével Lugosi Bélát, leginkább egy tahó ír alkoholista-drogost látunk, aki hedonista életvitelét már olyannyira kimaxolta, hogy képtelen élvezni a tudatmódosítókat, igazi érzelmekre vágyik. Ott van még Jesse, az aktuális sármőr, aki laza kiégettségét palástolva próbál valami célt keresni az életének (jelen esetben az Isten-keresés a cél és nem olyan „bergmanosan”, hanem a szó szoros értelmében), valamint Tulip, aki próbál múltja elől menekülni, de folyamatosan csak lezáratlan ügyekkel találkozik, amit helyette Jesse kénytelen megoldani.
A mellékszereplők továbbra is rendkívül érdekesek és izgalmasak, kár, hogy csak ideig-óráig vannak jelen. A Gyilkosok Szentjének is rendkívül kidolgozott és érdekes háttérsztorija van, valamint az angyalok is ugyanolyan kretének, mint a többiek és a hallhatalanságot kijátszva még attól se retten vissza az egyik, hogy pénzt keressen belőle.
Maga a képregény rengeteget vesz át a popkultúrából, amit a sorozat is megőrzött szerencsére. Sokat idéz Stephen King klasszikusaiból (A setét torony), így például Jesse ereje, vagy a 19-es szám dominanciája belengi a szériát. Ott van még a Constantin, a démonvadászra utaló karakterek no meg lények, A nagy Lebowski, mint Jesse kedvenc filmje, John Wayne, mint Jesse példaképe és az aktuális sorozatok is szóba kerülnek (lásd Trónok harca). Önreflexió is található a műben, így a szintén AMC-s Breaking Bad egyik epikus helyszíne visszaköszön a Preacherben is, amit a rajongók biztos nagy örömmel fedeztek fel maguknak.
Pofásan sikerült a korszakra gyúrni a sztorit, ennek ellenére a sok bődületes cselekmény és elszállt brutalitás olykor megdöccen és nincsenek arányba azzal, amit látni szeretnénk. Szép intermezzo-k vannak benne, amik utalnak a 90’-es évekre (zene választék), azonban minden látszólag random történik, akárcsak egy elszállt elme gondolatmenete, emiatt sokszor nem tudunk becsatlakozni / élvezni / megérteni. Rengeteg mellékkarakternek külön sztoriepizódot szánnak (Herr Starr), így a fő cselekményszál sokszor megakad és már nehezen csatlakozunk vissza a történetbe. Annak ellenére, hogy egy olykor kapkodós sorozatról beszélünk, nem a logikai felépítettségéért lehet szeretni, hanem a már emlegetett groteszk világa és „bármi bármikor megtörténhet” váratlansága miatt, úgyhogy mindenképp élvezetes, ha egyszer rászánjunk magunkat, főleg, hogy 2018-ban jön a harmadik évad, így kötelező az első kettőt pótolni.
