Mr. Mercedes, író: Stephen King, készítő: David E. Kelley, szereplők: Brendan Gleeson, Harry Treadaway, Kelly Lynch, amerikai thriller sorozat, 60 perc, 1 évad, 2017-
Egy újabb Stephen King regény került tévébe, amit a Hatalmas kis hazugságokat is jegyző író adaptált, ráadásul Brendan Gleeson játssza a főszerepet. Egy enyhén kiégett, a whiskyre nehezen nemet mondó nyugdíjazott rendőrt alakít, akit egy kegyetlen tömeggyilkosság elkövetője kezd el csesztetni azzal, amiért nem kapta el őt anno. A Mr. Mercedes címen futó pszichológia thriller második évada idén érkezik.
David E. Kelly legutóbb a fantasztikusan jó Hatalmas kis hazugságokkal állt elő, de olyan sorozatokat is köszönhetünk neki, mint a Goliath vagy még régebben az Ally McBeal. Stephen Kinget nyilván nem kell bemutatni senkinek, nem valószínű, hogy valaha rá fog unni a filmvilág, hogy vizuálisan kivetítse a könyveit, amit valószínűleg ő is élvezhet, hiszen a Mr. Mercedes egyik jelenetében fél pillanatra nagyon lelkesen alakít egy legyilkolt hullát. Amúgy a sorozat eredetileg egy három részes könyvsorozat első kötetét dolgozza föl és a folytatásban kérdéses, hogy melyikhez nyúlnak majd ötletekért. Az biztos, hogy borzasztóan erős és karakteres színészeket sikerült szerezniük, de Brendan Gleeson jelenléte, akit A Guardista és az Erőszakik óta imádunk, sokat hozzá tesz ahhoz, hogy minőségi sorozatról beszéljünk. Az egyetlen gond az volt a Mr. Mercedesszel, hogy nem sikerült fenntartani végig az elején keltett feszültséget, ami simán sokkolta a nézőt.
Erős kezdés volt az alapfelállások vázolása. A sorozat azzal nyit, hogy egy csapatnyi ember iszonyat elszántan és félig elkeseredve áll sorban egy épület előtt, hogy munkát kaphassanak. Meg is ismerünk egy-két szereplőt, pár perc alatt sikerül is megkedvelnünk őket, főleg az édesanyát a kisbabájával, amikor is jön egy Mercedes, padlógázzal belehajt a tömegbe több tucat sérültet és halottat hagyva maga után és igen, köztük a kisbabát is. Aztán kapunk egy laza vágást, röpke két évet ugrunk az időben és megismerjük az addigra már nyugdíjazott rendőrt, akinek soha nem sikerült megoldania az ügyet. Az öreg nyomozó egykedvűen szarja le hogy néz ki a gyep a kertjében, csak töltögeti magának a whiskyt, simogatja a pisztolyát esténként és tárt karokkal néz szembe az öregkori kiégettséggel, amíg egyik nap kap egy üzenetet, amiben az elkövető felveszi a kapcsolatot vele és szemtelenül cukkolni kezdi azzal az öreget, amiért soha nem kerítette őt kézre. Ez az elkövető nem más, mint a fiatal srác, aki unalmas és béna munkát végez egy helyi tech-áruházban, meg fagyit árul gyerekeknek. Igen, klasszik pszichopata, aki nappal az emberekre mosolyog, hogy aztán este a pincéjében online zaklasson másokat és szőjön álmokat könyörtelen gyilkosságokról. Annak érdekében, hogy a karaktere elég komplex legyen, megismerjük az anyját, aki első blikkre csak egy megszikkadt arcú, keményvonalas alkoholistának tűnik, de amikor lesmárolja a fiát egy napsütötte délutánon a poros kanapén és rá akar mászni a szokásos rutinnal, akkor kapunk egy löketnyi magyarázatot arra vonatkozólag, hogy mitől is van így bekattanva a gyilkosunk. A vérfertőző viszony csak egy lesz a további sokkoló események közül, de a történet arról fog szólni, hogy hogyan táncolják egymást szépen körbe a nyugdíjas nyomozó és a fiatal gyilkos.
A casting a legnagyobb erőssége a sorozatnak, hiszen Brendan Gleeson mellett ott van a Nancy ül a fűbenből Mary-Louise Parker, valamint Jharell Jerome a Holdfényből és az elmebeteg tekintetű Harry Treadawayt sem kell bemutatni, hiszen a Penny Dreadfulban könnyen jegyeztük meg az arcát. Bár Gleeson a legnagyobb, legérettebb és jelentőségteljesebb sztár mind közül, az anyát alakító Kelly Lynch olyat csinál a karakterrel, hogy az egyszerre lesz undorító, esetlen, szívszorító és perverz.
A zene, a főcímmel együtt, nagyon sokat ad hozzá a jelenetekhez, mindegy, hogy a Ramones üvölt, egy régi blues vagy egy klasszikus rock szám csendül fel a múltból, még jobban belerántja az atmoszférába a nézőt. A mellékszereplők nem csak önmagukban érdekesek, de nagyon jó a mechanikájuk a főszereplőkkel, fontos alkotóelemek lesznek, apró részek, amik nélkül talán működhetne a nagy egész, de ők képesek stílust adni a sorozatnak a maguk kis világával és a színészi játékokkal. Az egyetlen gond tényleg az a Mr. Mercedesszel, hogy tíz rész sok volt neki, néha nem tudja a sorozat hogyan töltse ki az időt, ami a rendelkezésére áll. Nem is feltétlenül fullad unalomba, a gond inkább az, hogy az elején hatalmas feszültséget volt képes diktálni és valóban elképesztette a nézőt. A végére is ugyanez mondható el, mert amíg az elején azt se tudtuk hova futhat ki a lezárás, addig az utolsó epizódnál már könnyedén borítékoltuk a végkifejletet, ha pontosan nem is tudtuk megmondani mi fog történni. Ha ügyesen tanulnak az első évad hibáiból a készítők, akkor lesz mivel menőzni bőven a második évadban.
