Bolti tolvajok, rendező: Hirokazu Koreeda, szereplők: Liliy Franky, Sakura Ando, Mayu Matsukoa, Jyo Kairi, Miyu Sasaki, japán dráma: 121 perc, 2018. (16)
A tisztakezű albán politikus meséje
A Bolti tolvajok című film megnézése olyan érzetet kelt, mint egy becsületes albán politikus létezésének puszta ténye. A már-már sztereotípiáktól mentes tiszta, szép és rendszerető japán társadalomban ugyanis legalább olyan kirívó a tolvajlásból éldegélő család jelenléte, mint a tisztakezű politikusé a Dél-Balkán korrupciótól terhelt politikai viszonylataiban. Ők a társadalom fekete bárányai, az alja nép, a söpredék, a periférián élő nincstelenek, mi mégis megkönnyezzük a történetüket.
Ez a felütés mindvégig hangsúlyos a filmben, egy furcsa kettősség érzetét kelve. Újra és újra megrökönyödünk a karakterek morális sekélyességén, de mégis a végletekig meghat a drámájuk. Hiszen deviáns életvitelük ellenére a szereplők mégiscsak jók, sőt mit több a többségnél sokkalta szerethetőbb figurák. Ezek a szerencsétlen flótások a társadalom számkivetettjei, akiket a folyamatos elutasítások egy roppant összetartó közösségé formáltak. Viszonyuk jóval túlmutat a hagyományos családmodell fogalmán, más hátérrel, adottságokkal és igen, eltérő génállománnyal is rendelkező emberek, akiket mégis összetart a szeretet legyőzhetetlen ereje.
A cselekmény az ő mindennapjaikat mutatja be a rendkívül kesernyés hangnemben. Persze a humor a helyén van, a film többször is megnevetett, ám a történéseket mindvégig belengi a tragédia érzete. Erre kiváló példa a nyitójelenet, ahol az apuka az alig tíz éves kisfiúval készül néhány élelmiszer meglovasítására. Megmosolyogtató, ahogy a férfi Danny Oceant is megszégyenítő jelrendszerrel instruálja a gyermeket, ám mindeközben érezzük, hogy amit tesznek az teljességgel helytelen.
A film zsenialitása pedig épp ebben rejlik. Tudattalanul is bevonja a nézőt egy igencsak komoly morális drámába, ahol a tét a túlélés, viszont az ezért fizetett ár nem kevesebb, mint a teljes emberi meghasonulás. Elnézzük a jólelkű karaktereknek a lopást és a törvények teljes megtagadását? A kézenfekvő válasz valószínűleg a NEM lenne, hiszen az együttélés alapvető szabályait a társadalom minden tagjának kutyakötelessége tiszteletben tartani. Azonban karakterek jóságát és naiv szépségét elnézve úgy érezzük, hogy IGEN, kiszolgáltatottságuk elegendő felhatalmazást jelent a törvények áthágásához. Így válunk akarva –akaratlanul is szabályszegéseik mosolygós bűnrészeseivé.
Természetesen a bivalyerős karakterdráma mellett a film felvonultat más erősségeket is. Az egyik ilyen pozitívum pedig annak ellenére, hogy alig látható, mégis kivételes alkotói tudatosságról árulkodik. Hiszen bármennyire is kézenfekvőnek tűnhet, de egy Japánban játszódó történetet nem is olyan egyszerű úgy tálalni, hogy az a nyugati közönség számára is fogyasztható legyen. A két térség közül ugyanis hiányzik az erőteljes kulturális kapocs, ez pedig sokszor igencsak megnehezíti az ellentétes kultúrkör művészetének értelmezését.
Ám a Bolti tolvajok könnyedén hidalja át ezt a problémát. A történet akár játszódhatna New York, London, vagy bármelyik más nyugati nagyváros utcáin, még nekünk, Hunor és Magor büszke fiaként sem okoz különösebb nehézséget a filmélmény befogadása. Hiszen az olyan egyetemes emberi értékeket vonultat fel, amik éppúgy érvényesek kis hazánkban, mint a világ másik csücskében megbúvó Japán szigetén.
Továbbá pedig a technikai megvalósítás is pazar. A kamera valósággal belakja a ,,család” szegényes viskóját, néha pedig bátor közeliekkel szemléli a karaktereit. Szintén említést érdemel a remekül szerkesztett forgatókönyv, ami kellemesen hullámzó tempóval és egészséges mennyiségű misztikummal látja el a cselekményt. Az pedig hogy az elmúlt évek legatmoszférikusabb zenéit egy japán film vonultatja fel, talán nem is annyira a Bolti tolvajok zsenialitását, hanem a nyugati komponisták szegényességét bizonyítja.
Így a kritika végéhez közeledve még hosszasan agyaltam azon, hogyan öntsem szavakba a film helyenként hiányosságait. Hiszen csak nagyon kevés mozinak adatott meg a tökéletesség kiváltsága, és sajnos a Bolti tolvajok sem tartozik ezen alkotások közé. A filmnek megvannak a maga hibái, kezdve a dekadens összképtől a lezárás talán túlzó sejtelmességéig. Ám így, a kellemesen komfortos budai kávéház konnektorközeli padján ülve rájöttem, hogy a Bolti tolvajok nem az film, aminek helyenkénti melléfogásait feszegetni érdemes lenne. A film ugyanis olyan üzenetet közvetít, ami jóval túlmutat a különböző technikai megkötések szűkös korlátian, épp ezért, nem is célravezető ezek alapján megítélni. Hiszen a társadalom örökös kirekesztettjeit tömörítő kis család történetén keresztül a film olyan értékekről mesél nekünk, mint becsület, emberségesség és a szeretett azon ereje, ami ezt a lehetetlen kis csapatot egyben tartja. Ez pedig többet ér bárminemű filmtechnikai eredményességnél.
