Ocean’s 8: Az évszázad átverése – kritika


Ocean’s 8 – Az évszázad átverése (Ocean’s Eight), írta és rendezte: Gary Ross; szereplők: Sandra Bullock, Cate Blanchett, Anne Hathaway, Helena Bonham Carter, Rihanna, Sarah Paulson, Awkwafina, Mindy Kaling, James Corden, Richard Armitage, Richard Robichaux és egy tonna cameo; amerikai balhéfilm, 2018, 110 perc (12)

Gyémántok az örökké gazdagságnak

Se fizikailag, se átvitt értelemben nem tudunk elmerülni Debbie Oceanben, ahhoz túl sekély. Unalomba talán pont nem fulladunk, de a felszínen maradva az Ocean’s 8 egy ártalmatlan iparosmunka, ami bár egy márkanévbe kapaszkodik, végső soron rászolgál arra. Hiába sablonos, ha egyszer az alaptrilógia maga volt az érdemi izgalommentes „tökéletes balhé” sablonja. Azonban nem csak a nemek változtak…

Kezdjük az elején: noha igen kiszámíthatóak és túlontúl perfektek az Ocean’s filmekben látott balhék, azért ne feledjük, hogy akármilyen hihetetlennek is tűnnek, az eredetihez egyik sem ér fel. Ott Frank Sinatráék egy pár perces áramszünet alatt egyszerre rabolják ki Vegas öt legnagyobb kaszinóját. Az akciót még csak nem is látjuk hisz… áramszünet volt. Ez mindjárt más megvilágításba helyezi a modern Ocean család balhéjait, hirtelen a mércén nem is tűnnek – az 1960-ashoz képest – annyira elrugaszkodottaknak. Továbbá lustaság helyett ötletes operatőri munkát és kreatív vágásokat kaptunk a végre látott akciók során.

A „nagyobb, több, jobb” betegséget tehát 2001-ben nem követték el Soderbergh-ék, szimplán letettek a (rulett)asztalra egy stílusosan szórakoztató, elegánsan humoros filmet, ami nem akart több lenni önmagánál. Ugyanakkor sokaknak még mindig túl hitetlenül, túl simának ábrázolta a melót. Ennek ellenére sikeres lett, jött is előbb a recepttől picit eltérő, majd az ahhoz visszatérő két folytatás, hogy aztán 2018-ban elkészülhessen egy remake-ből kinőtt trilógia soft rebootjaként egy női spin-off az alapfilmek után játszódva. Mindezt a nők hollywoodi helyzetének egyre kényesebb időszakában, a #metoo kellős közepén(?), egy hasonló babérokra ácsingózott, de balul elsült Szellemirtók után…

Azonban míg ott egy viszonylag eredeti ötlet volt az alap, az eléggé behatárolta a témát – amiben viszont nagyjából szabadon mozoghattak. Itt a tematika talán nagyobb szabadsággal játszható ki, ám csak a korlátozott balhéfilmes műfajsablonok keretein belül. Pláne, ha a márkanév Ocean’s, szóval kötelező valami gazdag, valami nagy értékű és nem lehet piti terv, vagy szedett-vedett a banda. Ezek olyan megkerülhetetlen korlátok, amelyekbe nem igazán fér bele mondjuk egy vadiúj szellem kitalálása, vagy egy szabadon választott sci-fi kütyü.

Így aztán aki fejlődést remél a 8-tól a 11-13-hoz képest, az túl optimista. Ellenben pont a korlátok miatt aligha tudom a film hibájának felróni, hogy nagyon olyan akar lenni, mint a bátyus. Ám mivel a cél ez is volt – azt pedig lényegében elérte – így nem hiszem, hogy ilyen téren ennél jobban bele kellene kötni az alkotásba. Mert az az Elevennel is megtehető lenne, a főbb történeti gikszerek onnan öröklődtek – alapvetően a márkahűség megtartása végett. Hisz amint felmerül valami nem tervezett gond, arra hirtelen teremtődik a semmiből egy megoldás. Nem ezért szeretjük és lusta dolog ezt lekövetni, de enélkül Ocean’s maradna az Ocean’s?

Mégis csak soft-reboot ez, hisz van pár dolog, amiben azért más utakon jár, mint Danny. Debbie története jobban belemegy a balhé végkimenetelébe, mutatja a nyomozást, mely bár szintén klasszikus sablon, Ocean’s szinten üdítően friss. Persze az egész csak egy végső „csavar” felvezetésére szolgál, ám összességében még mindig pozitív változás marad. Ami viszont nagyon hiányzik, azok az egysorosok, az igazi elegáns humor és a figurák – nem etnikum alapján vett – sokszínűsége. Előbbivel alig próbálkozik (aki eme elemet keresi, az megtalálhatja a Logan Luckyban), utóbbi pedig meglehetősen felemás.

Lássuk a három nagyágyút: Sandra Bullock és Cate Blanchett tükrei a ClooneyPitt párosnak, de legalább Cate kapcsán van egy jó geg és karakterének akad némi, stílusa is. Ez bűntársáról már nem mondható el. Anne Hathaway valahol A kezdő és a Neveletlen hercegnő keverékét adja elő, miközben lázba hozzák a partik és az ékszerek, akár Seline Kyle-t. Celeb karaktere a banda 8. tagja, csak épp tudta nélkül. Ezt azért tartottam fontosnak megjegyezni, mert a marketing kissé félrement: ott van a plakáton, mint csapattag, de a trailer alapján meg ő a kirabolt balek. Ennél szerencsére árnyaltabb, jól rájátszottak erre az előzetesben.

Miközben Bullock és Blanchett csípőből hozzák az ide épp eleget, addig hárman már szenvednek az időhiánytól, vagy karakterük kétdimenziósságától. Oké, nem biztos, hogy kapásból fel tudnám sorolni az alaptrilógia összes figuráját, de ott legalább mindenkinek megvolt – a bevezetésén kívül IS – a saját nagy pillanata. Sarah Paulson édesanyát játszik, aki régi ismerős… és valamit biztos tud, hogy beveszik, csak jó lenne nekünk is képben lenni az okával. A csapat színesítéséért felelős még az indiai sztereotípia és a vagány ázsiai, akik szintén csak úgy vannak. Na jó, Awkwafina egész emlékezetes is lehetne, több idővel.

Ellenben a stáb másik énekesével, Rihannával, akinek flegma és laza, füzező jamaicai(?) hackere minden jelenetében ellopja a showt a többiek elől. Igazán kellemes meglepetés, noha maga a szerep nem túl eredeti, ez mit sem számít ilyen tálalással. Az Awkwafinánál kihasználatlan minden potenciál ide csoportosult. A csapat másik fénypontja Helena Bonham Carter lecsúszott, a ’90-es években sikeres divattervezője, és bár ő sincs túlírva, sokkal jobban megtölti élettel a vásznat, mint a három másik A listás sztár.

A többi szereplő viszont még náluk is kevesebb karakterrel vagy idővel rendelkezik, mondjuk James Cordennek azért jár a pacsi, hisz a hiánycikknek vehető humor jelentős része hozzá kötődik, csak túl későn jön már be a tűzoltáshoz a képbe. Az eredeti szereplők közül négyen tértek volna vissza, aztán Matt Damon csúnyát mondott és magával rántotta Carl Reinert is közös jelenetük okán. De akad nélkülük is emlékezetes és váratlan visszatérés…

A rendezésben vannak jó ötletek ugyan, de ebben is hűen követi Dannyék hagyatékát, Gary Ross szimplán csak képes volt lemásolni az eredeti trükköket, de azok legalább jól festenek most is. Az operatőri munka és a vágás is beáll eme sorba, ami azonban – hiába utánzat az is – simán felér az alaptrilógiához, az a zene. Mind a vett számok, mind Daniel Pemberton score-ja tökéletes a filmbe, idén muzsika talán úgy még nem dominált jeleneteket, mint most. Szinte már egy plusz szereplő, aki miatt az atmoszféra összes utánzat szagát megbocsáthatjuk.

A költségvetését már a nyitóhétvégével visszahozó Ocean’s 8 sikere és címe nyilván megnyitja az utat a 9-10-hez is, sok bevethető nő rohangál még a szakmában, de fontos, hogy a jelenlegi szint alá azért már ne nagyon menjünk a jövőben. Több humorral, kicsit jobban megírt és elosztott karakterekkel (és csapatdinamikával) bőven eladható ez még kétszer, hiszen a 2000-es években is sikerült – igaz, már elsőre is jobban.

Pici változtatásokkal és utalásokkal akart más és folytatás is lenni az új Ocean’s, megnyitva a kaput későbbi nagy visszatérésekre, miközben önmagát is tök korrekten lezárja. Tök korrekt. Talán ez a legnagyobb erénye és baja is egyben a filmnek. De esetünkben az kevésbé, hogy nagyon Ocean’s akar lenni. Mert abban egész jó. Hibái nem javíthatatlanok.

Jó, lehetne jobb, de ez magára a „kimérten tökéletes nagy balhé” Ocean’s receptre is igaz…

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A szuperhősök nyugdíjas évei
Következő cikk Derűs az Aranyélet utolsó évadának teljes előzetese