A világítótorony (The Lighthouse) rendező: Robert Eggers, szereplők: Willem Dafoe, Robert Pattinson, amerikai – kanadai dráma, misztikus thriller, 109 perc, 2019 (16)
Folklór klausztrofóbia
Robert Eggers A boszorkány című filmje után most két toronyőr “megtörtént esetén” keresztül kalauzol minket az őrületbe. Az ábrázolásmód rettentő abszurd és szürreális, amibe jól illettek a humor elemek, viszont távol áll a horrortól, leginkább a meghökkentés és a fonalvesztés volt a cél, ami sikerült is neki.
Az 1890-es években a walesi tartományban eltűnt két toronyőr, akikről aztán soha nem derült ki, hogy valójában mi is történt velük, így Eggers egy fantazmagóriába csomagolta a sztorit úgy, hogy bőven kihasználta nem csak a vizuális, de az akusztikus elemeket is.
A film elején megismerkedünk az öreg, tapasztalt, de iszákos Thomas Wake-el (Dafoe) és a kezdő, fiatal, de határozott elvekkel megáldott Ephraim Winslow-al (Pattinson), akik egymás idegeire mennek. Wake idős korára tekintettel hatalmat parancsol és ezt nem fél kihasználni: a végletekig dolgoztatja Winslow-t, mindent felsikáltat vele, folyamatos munkára kényszeríti, aki kénytelen megcsinálni mindent, hiszen rajta múlik a jövedelme. Egyetlen vágya, hogy éjszaka a világítótorony fényének őrzője legyen, de ezt Wake nem engedi neki, így egyetlen célja, hogy oda feljusson.
A film rengeteg többletjelentéssel bír, miközben nem ad túl sok fogódzót ahhoz, hogy éppen most mit látunk. Jócskán megtöltve intellektuális tartalommal, kezdve a görög mitológiából származó idézetekkel, majd a mesevilágból ismert szirének is megérkeznek, illetve a sirályok és a szellemvilág spirituális elegye is megjelenik a filmben. Kicsit mintha Tarr Bélát néznénk, csak sokkal több humorral átitatva, ami az egyik kapaszkodója lehet talán a filmnek.
Az elején még leginkább Wake karakteréhez fűződnek mókás betétek (fingás, beszólogatások), de később, ahogy mind a két férfi egy vihar miatt kezdi magát teljesen reménytelen helyzetben találni, a humor lesz az egyik eszköz, ami az őrület fokozatait mutatja meg nekünk.
A kémia a két szereplő között kiválóan működik. Habár Pattinson tekinthető a főszereplőnek, mivel az ő szemszögéből látjuk a sztorit, Dafoe karaktere épp olyan jelentős, hiszen hozzá mérhetünk mindent. A film közepén érkező végeláthatatlan vihar valahogy kettévágja a filmet és egyszer csak elveszünk a téridő kontinuumban. Nem tudjuk, hogy mi valóságos és mi csak egy szellemi színjáték, a két férfi létezik-e vagy csak egy vad agyszüleménye ez egy rendezőnek, illetve létezik és létezett-e egyáltalán ez a sziget valaha.
Ezeknek a feltételezéseknek az audiovizuális eszközökkel profin megágyaztak, a látvány klausztrofób érzést kelt: a képarány 4:3-as, fekete-fehér, a fények tudatos használata kiemelt jelentőséggel bír. Nappali fény mellett az estéket csak a gyertyafények és lámpák szűrt árnyai, valamint az ezzel szembe helyezkedő domináns világítótorony fényei szolgáltatják, amik óriási kontrasztot adnak a földi halandó (két férfi) és megváltó fény (isteni) között. Nem véletlen ez az áthallás. Emellett a nyomasztó hangulatot leginkább még a zajok és zörejek okozzák, a kürtök, a torony hangjelzése, a sirályok hangja és a tenger morajlása nem evilági élményt ad számunkra.
A két férfi kapcsolatának fázisai is az őrület határait feszegetik, leginkább a kilátástalan helyzetnek köszönhetően. Winslow elvileg egy hónapot töltött volna a szigeten, viszont a szűnni nem akaró vihar miatt senki nem jön érte, ami a kezdetét is jeleneti annak, hogy megmutatkozzon az ember legsötétebb oldala. A két férfi rájön, hogy csak úgy élheti túl ezt az örök nedvességgel átitatott, saját üledékükkel borított kunyhót, hogy minden este részegre isszák magukat, aminek a következménye egy nagyon szélsőséges magatartás: hol összeölelkezve sírnak, hol verekednek, hol múltjukról és jövőjükről beszélgetnek. Állandó dilemma a bizalmatlanság, ami a legfőbb mozgatórugója lesz az őrületnek.
A tengerhez kapcsolódó összes mítoszra történik verbális és vizuális utalás: van itt kraken, szirének, Poszeidón, a Moby Dick-ből ismert Ahab kapitányt is megemlítik, de még Eggers önreflektíven előző filmjét is beleveszi a narratívába. Ez a film a végére inkább hasonlít egy purgatóriumi kálváriára, mint egy fizikális térben megtörtént eseményre. Nagyon sok fogódzót elvesztünk, egyértelmű magyarázatokat sem kaptunk és egyik feltételezésünket sem erősíti meg a végkifejlet. A két színész alakítása egyértelműen Oscar-díjat érdemelne, de sajnos az efféle művészi elvontság nem épp az Akadémia kedvence.
A mindfuck ábrázolás és a humor remekül van vegyítve, viszont túl sok megfoghatatlan dolgot hagyott ahhoz, hogy ez a film univerzális és felejthetetlen legyen. Ennek ellenére, aki valami különlegesre vágyik, mindenképp nézze meg.
