Múlt karácsony – kritika


Múlt karácsony (Last Christmas), rendező: Paul Feig, szereplők: Emilia Clarke, Henry Golding, Emma Thompson, Michelle Yeoh, angol-amerikai romantikus vígjáték, 102perc, 2019. (12)

„Szeressük egymást gyerekek..”

Ezt is megértük. Decemberben annyi sikervárományos film érkezik, hogy a karácsonyi romkomot egy hónappal előtte le kell tudnunk. A huszonéves karácsonyi manó és a titokzatos biciklis futár londoni románcának lehetünk szemtanúi, miközben a háttérben George Michael dalai csendülnek fel. Idén a Thompson házaspár a karácsonyi vendégek. Kate (Emilia Clarke) életében történik valami, ami után átmenetileg egy egész évben karácsonyi kellékeket árusító kínai(!) boltban helyezkedik el, amíg kitalálja, hogyan tovább. Ennek már több éve. A huszonéves lány januártól decemberig manónak öltözve, széles mosollyal az arcán szolgálja ki az oda betérőket. Karácsonymániás, rabszolgahajcsár főnökével (Michelle Yeoh) se veled, se nélküled a kapcsolata, a főnök-beosztott viszonyba némi barátság is vegyül. Kate szülei a délszláv háború elől menekültek Angliába (röhejesen közhelyesen bemutatva), ahol apja a tehetségét eltékozolva taxizik, anyja (Emma Thomspon) pedig az idő túlnyomó részében sajnáltatja magát. Egyedül a testvére, a menő jogász vitte valamire, nem véletlen, hogy a szülők állandóan vele példálóznak, amitől viszont kettejük kapcsolata nem túl rózsás. A Karácsony közeledtével Kate megismerkedik a titokzatos és jóképű, önkénteskedő biciklis futárral, Tommal (Henry Golding), akivel aztán a játékidő hátralévő részében kerülgetik egymást.A George Michael dalokra felfűzött karácsonyi szerelmes történet ötlete még az énekes-dalszerző életében felmerült, hogy aztán Emma Thompson és férje, Greg Wise fejezzék be azt, míg a rendezői székbe a rutinos komédiás, Paul Feig (Női szervek, Koszorúslányok, Szellemirtók, A kém) ült. A cselekmény gyakorlatilag kimaxolja a nyolcvanas-kilencvenes (kétezres eleje) évek romantikus vígjátékainak valamennyi kötelező és szabadon választott elemét, míg – napjaink elvárásainak megfelelve – újdonságként egy afro-amerikai meleg barátnőt kapunk Karácsonyra. Van itt kérem súlyos betegség, bevándorlók, pad a parkban, szexmentes lakáson alvás, hajléktalanok, karácsonyi előadás…de tényleg minden, amit már láttunk valahol.
A szent karácsonyi áhítatban Tomnak van még egy elmaradhatatlan feladata, meg kell mutatnia a Londonban élő Kate-nek azokat a helyeket, ahol még soha nem járt, illetve azokat a dolgokat, melyeket nem vett észre, pedig minden nap arra jár (értem?), hiszen az intimitás és a nagy terek kontrasztja ugyancsak kötelező elem. A folyton nyüzsgő (ilyenkor meg különösen) metropoliszban árad a szeretet, a multikulti, a jótékonykodás, amivel tulajdonképpen nincs is baj.

A film egyetlen dologtól (fordulattól) más, mint a többi, amit nem árulok el (néhány kolléga megtette…grrr), bár a szemfülesebbek könnyen kikövetkeztethetik. Ez a rész tényleg jó és már-már majdnem egyedivé teszi. Az első gondolatom az volt kifelé jövet, hogy szívesen megnézném ezt a történetet egy kevésbé ripacs Emma Thomsponnal és Emilia Clarke helyett egy jobb színésznővel, de aztán úgy voltam vele, hogy egy karácsonyi manó szerepére ugyan ki mást castingolnék? Lényegében így is kellemesen elvoltam, igaz, a hangulat annyira nem jött át, de érthető okból a filmet nem akarták ráereszteni a decemberi blockbusterekre. Utána átmentem a lapraszerelt svéd bútorboltba és máris ajándékozhatnékom támadt.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk A világítótorony – kritika
Következő cikk Az aszfalt királyai - kritika