A láthatatlanok (Les invisibles), rendező: Louis-Julien Petit, szereplők: Audrey Lamy, Noémie Lvovsky, Brigitte Sy, francia dráma, 102 perc, 2018. (16)
Az önbecsülés határán
A láthatatlanok úgy szól a hajléktalanságról, hogy közben végig ott van benne a tenni akarás szándéka, az optimizmus és a humor. Nehéz témát tesz emészthetővé, ha szabad ezt mondani, szórakoztatóvá, hitelességéhez hozzájárul, hogy az alkotók régóta foglalkoznak ezzel a témával és a profi színészek mellett valóban olyan nőket látunk, akik jelenleg ebben az élethelyzetben vannak. Hazájában másfél millióan látták a moziban, a karantén alatt mi is megtehetjük a Budapesti Távmozi keretében. Érdemes rá időt szánni, mondanivalója különösen aktuális a jelenlegi helyzetben. 
Bizonyára mindenki látott már olyan köztéri padot, amit – sokszor utólag – középen kettéosztottak egy könyöklővel. Ez a megoldás természetesen nem a mi kényelmünket szolgálja, hanem arra való, hogy a padra senki ne tudjon lefeküdni. Ugyanezen okból kifolyólag láthatunk az utóbbi időben egyre gyakrabban a kirakatok, kapualjak tövében különböző – általában hegyes – műtárgyakat. A hajléktalanság létező, valós probléma, melynek tagadása, frekventált helyekről való kiszorítása vagy éppen kriminalizálása egyáltalán nem jelent megoldást sem az érintettek, sem a társadalom egésze számára. A hajléktalanság mögött rengeteg emberi történet van, a „csak az nem dolgozik, aki nem akar”, a „magának köszönheti, hogy ide jutott” és hasonló megjegyzések jól tükrözik – a sokszor ránk erőltetett – közgondolkodást, a politikusok szájából pedig kifejezetten károsak. 
A láthatatlanok szociális munkásokról és pártfogoltjaikról szól, a helyszín egy nappali szállás, amit erőn felül működtetnek. Rengeteg hajléktalan nő fordul meg itt, de a jogszabály kimondja, azt éjszakára el kell hagyniuk. Lássuk be, nagyon nehéz úgy elmenni egy állásinterjúra vagy ha valami csoda folytán összejönne, egy munkahelyre, hogy nincs hol aludnod. Legyél ápolt, kipihent, felkészült, összeszedett stb., de mégis hogyan. A mindenre elszánt szociális munkások minden létező rendelkezést felrúgva nyújtanak éjszakai menedéket, miközben megpróbálnak mindenkit visszaterelni a normális életbe. Az elsődleges cél az önbecsülés visszaszerzése, hiszen mindenkinek van múltja, előélete, mindenkinek vannak olyan készségei, melyek alkalmassá teszik őt a munkavégzésre. A különböző testi, lelki megpróbáltatásokon, szenvedésen, nélkülözésen stb. túltéve magukat kell erőt gyűjteniük, hogy újra hasznosnak érezzék magukat. 
Nincs két egyforma sors, életút, a társaság meglehetősen vegyes és színes. Illegális bevándorlók, börtönviseltek, mentális zavarokkal küszködők, nők, akiknek valahol, valamikor kicsúszott a lába alól a talaj. Mivel egy hajléktalan nem termel hasznot, sőt, inkább csak viszi a pénzt, az állam ennek megfelelően dotálja az ellátórendszert: maximálisan visszaél az itt dolgozók elhivatottságával, kihasználja, alulfizeti őket, miközben számtalan nyakatekert jogszabállyal köti meg a kezüket. Sokszor maguk az érintettek is szégyellik mások előtt, hogy erre tették fel az életük. Hiszen miért is akarna segíteni valaki olyasvalakin, akik a közfelfogás szerint maga sem akarja, hogy segítsenek rajta. Átértékelődnek a dolgok abban, aki nap mint nap szembesül ezekkel a sorsokkal, munka, élelem és lakhatás megléte mellett már nem is tűnik annyira fontosnak egy drága ruha vagy utazás. Ennek persze a család, a rokonok, barátok, ismerősök isszák meg a levét.
A másokon való segíteni akarás egyesekben annyira esősen jelen van, hogy tulajdonképpen megszűnik számukra a magánélet. Ismerik a kiskapukat, megtanulnak ügyeskedni, hazudni, tudják, hogy az adott problémával kihez kell fordulni, miközben ők maguk is sokszor visszaélnek a jószándékú segítőik türelmével, bizalmával. Igyekeznek a lehető legtakarékosabban működtetni a rendszert, mindenből kihozni a lehető legtöbbet, legjobbat, miközben minden kudarcért saját magukat teszik felelőssé, mert nem akarják tudomásul venni, hogy nem lehet mindenkit megmenteni. Egyrészt fizikai képtelenség, másrészt valóban vannak menthetetlen emberek, melynek persze számtalan oka lehet. A film Claire Lajeunie könyve alapján készült, aki újságíróként régóta foglalkozik az utcára kerülő nők helyzetével (hazájában dokumentumfilmesként is ismert.
A láthatatlanok rengeteg embertípust mutat be, de nem viszi túlzásba, látszik, hogy az alkotók ismerik a rendszert, a helyzetet. Drámaisága mellett kellő humorral bír, ami elsősorban az érintettek szűnni nem akaró optimizmusából fakad (a reintegráció mindössze 4 %-uknak sikerül, de pozitív életszemlélet nélkül még ez a szám sem jönne össze). Nem hibátlan, ám mégis fontos film, talán még a készítői sem tudták, hogy mondanivalójuk az idő múlásával csak még inkább aktuális lesz. A mostanra kialakult, meglehetősen torz világképen valószínűleg a koronavírus sem fog változtatni, mert bár vannak országok, ahol sokat tesznek azért, hogy az emberek önhibájukon kívül ne kerülhessenek az utcára, a fogyasztói társadalomban az emberek hasznosságát elsősorban aszerint mérik, hogy mennyi „értéket” állít elő egy hónapban.
