Normal People, készítők: Lenny Abrahamson, Hettie Macdonald, Sally Rooney, szereplők: Daisy Edgar-Jones, Paul Mescal , ír dráma, mini-sorozat, 12 epizód, 25 perc, 2020 (16)
Se veled, se nélküled
2018-ban az íreknél az év könyvsikere Sally Rooney: Normális emberek című regénye volt. Sokan azonnal korszakos műnek, egy generációt meghatározó történetnek kiáltották ki, amivel, mint minden ilyen típusú általánosító mondattal, természetesen lehet vitatkozni. Ha nem is beszélünk róla szuperlatívuszokban, azt kétségkívül el kell ismerni, hogy szép és igaznak ható mese két érzékeny emberről, ami kellően érdekes ahhoz, hogy egy ültő helyünkben elolvassuk (saját tapasztalat). Ebből készítettek az írónővel karöltve egy sorozatot, a könyvhöz abszolút méltó feldolgozást.
Írország egy eldugottabb zugában járunk, Sligo megyében, ahol a lázadó, idealista és a társaságból kirekesztett Marianne és a focicsapat körülrajongott játékosa, a sokat olvasó és végtelenül szégyenlős Connell a sorozat kezdetén még középiskolába járnak. Mindketten kifejezetten okosak, mindkettejüket egyedülálló anya neveli és mindketten tele vannak gátlásokkal. Marianne gazdag lány, mindeközben az egyik legmagányosabb ember a Földön; kinek saját családja okozott súlyos traumákat. Hozzájuk jár Connell édesanyja hetente párszor takarítani, akit minden alkalommal a fia visz haza. Így persze szép lassan kezdi megismerni az iskolában folyton tüskés Marianne-t. Ahogyan várható hamarosan egymásba szeretnek, aztán az egyikük elszúrja a kapcsolatot, szakítanak, elmennek egyetemre, újra összejönnek, ismét szakítanak és így megy tovább ez a kapcsolati keringő még jó párszor. Ám bármennyire is bugyután és szappanoperaian hangzik, fajsúlyos, életszerű minden konfliktusuk. Egy hosszú út állomásai, ami azt a célt szolgálja, hogy majdan két normális embert kapjunk, ami pedig nagy eredmény a kettejük hátterének ismeretében.
Marianne múltjára érdemes a sorozatnézés közben lassan ráeszmélni, nem szabad többet elárulnom, még ha nem is mutatja be olyan pontosan, mint a könyv, ahol a szereplők konkrét gondolatain keresztül ismerjük meg a történéseket. Connell problémája viszont sokkal hétköznapibb. Persze ott van az is, hogy ő egy tinédzserkori véletlen teherbeesés következménye, az apja korán lelépett, de anyja minden tőle telhetőt megtesz érte, így egy jóval általánosabb gonddal küzd, mégpedig azzal, hogy tulajdonképpen nem tudja mit kezdjen magával. Csak áramlik a tömeggel, nem képes önmagát meghatározni, az otthoni környezetből kiszakadva Dublinban is lebegő állapotba kerül. Két biztos pont van az életében: a könyvtár és a szobatársa, Niall. És ott van Marianne, aki körül forog minden, akihez folyamatosan vissza-visszatérünk, mert ő ad értelmet a fiú életének. Különös a kapcsolatuk dinamikája, ahogyan az egymástól való függési viszonyuk kialakul az évek során, és a kettejük közötti bizalom szépen gyógyítgatja személyiségüket.
Ez egy szép szerelem meséje, noha a párkapcsolati problémáik mellett helyet kapnak fájdalmasabb hétköznapi harcok (iskolai zaklatás, társadalmi osztálykülönbség), bár ezeket viszonylag enyhén érintik, inkább a önmaguk elfogadására helyezik a hangsúlyt (gyászfeldolgozás, mentális betegségek, családon belüli erőszak…). Összességében mindezek a témák okosan ágyazódnak bele a történetbe, mindnek helye és megalapozott oka van.
Ebből is érezhető nem a fordulatos cselekményre épít ez a lassú folyású sorozat, többnyire emberek beszélgetnek, buliznak, beszélgetnek, hibáznak, beszélgetnek, szeretkeznek, beszélgetnek stb. Ezt viszont olyan jó nézni, a történet egyenletes sodrása annyira meg tudja fogni a nézőt, hogy nem is bánjuk a világméretű események hiányát. Mert ez a fontos: hiába botladozik folyamatosan ez a két introvertált idióta, olyan aranyosak és valódiak tudnak lenni, kellemes figyelni kapcsolatuk fejlődését. Mindehhez persze elengedhetetlen, hogy végtelenül profi legyen a két főszereplő fiatal, és Daisy Edgar-Jones és Paul Mescal gyakorlatilag tényleg elviszik a hátukon a sorozatot. Ha nem lennének ennyire természetesen őszinték, feleennyire sem lenne ilyen élvezetes a Normális emberek. A többiek, sok ír színész, remek ír akcentussal asszisztál ehhez a fejlődéstörténethez, de kiemelkedőt vagy felejthetetlent egyikük sem tesz hozzá.
Angol nyelvet szeretők figyelmébe ajánlom még a zenéket, amik közül sok szomorkás átirata egy eredeti jól ismert slágernek, de azért érdemes rájuk figyelni, mert ritkán választanak ennyire a cselekményhez illő szövegű zenéket. Ha valakinek sok lenne a 12×25 perc, az rövidíthet a soundtrack végighallgatásával. És ha már szó esett az időről: számomra ritka élményt jelentett a Normális emberek, mert konkrétan gyorsabb elolvasni a könyvet, mint megnézni a sorozatot belőle, ez nem von le egyik médium értékéből sem, inkább csak érdekességképpen említettem meg. Az adaptáció már csak azért is korrekt, mert, az írónő maga is tevékenyen részt vett a forgatókönyv megírásában. Csak szükséges és elfogadható változtatásokat eszközöltek a cselekményen, máskülönben viszont nagyrészt átültették szó szerint a párbeszédeket.
A Normális emberek egy szomorú, de szép történet arról, milyen komoly küzdelem manapság tisztességes, teljes értékű felnőtté válni, pláne úgy, ha az ember komoly hátrányból indul. Romantikára éhezőknek erősen ajánlott.
