Mulan, rendező: Niki Caro; szereplők: Yifei Liu, Donnie Yen, Jason Scott Lee, Gong Li, Tzi Ma, Jet Li, Ming-Na Wen; amerikai-kínai családi kalandfilm, élőszereplős népmese, 115 perc, 2020 (12)
Csorbás csorbakiküszöbölés
A Herkules után a Disney elindult évtizedes reneszánsza utolsó szakaszába és a végigdominált ’90-es évekből már csak két film maradt. A Pocahontas után adta magát Mulan története, ami a kínai kultúrában már akkor is évezredes gyökerekkel rendelkezett. Bár nemzetközileg szépen fogadták, a kínaiak nem voltak elragadtatva a sok változtatástól. Az idei élőszereplős változat bár angol nyelven és amerikai pénzből, de komolyan véve és jobban ragaszkodva az alapanyaghoz, ázsiai stábbal próbálja megnyerni a fontos piaccá vált Kína szívét, de most is maradt bőven támadási felület…
A sztorit aligha kell ismertetnem, nagyvonalakban ugyanaz. Inkább a rajzfilmhez képest lévő változtatásokon keresztül haladnék. Filmtechnikailag máris egy pozitívval kezdem, ugyanis a Kína elleni támadási jelenetek mind világosban játszódnak, amik így jobban követhetővé teszik a harc-, és akciókoreográfiákat. Jobb mintha ragaszkodtak volna az éjszakai nyitányhoz a Nagy Falnál vagy a tűzijátékos császárvárosi ünnepséghez. Üröm az örömben viszont, hogy túl nagy kreativitást ne várjunk ezen akciók során, nem Jackie Chan találékonysággal megáldott képsorok ezek és sajnos a trailerekben elsütött ötletes forgókamerából is csak eggyel több van, mint amit láttunk az előzetesekből. A lavinába torkolló nagyjelenet az kifogástalan, csak egy kalandfilmnek promózott mozihoz képest ennyi kevés a boldogsághoz.
Bár utánanéztem, minden apró részletét így se ismerem az eredeti Mulannak. Eleve az se az eredeti, hisz több, mint 1000 évvel a legkorábbi feljegyzések után, 1593-ban íródott egy már komolyabb dráma, amit aztán korai színdarabokba is átültettek. Nagy eséllyel a Disney is ebből dolgozott és a kínaiak is ezt veszik alapnak, az eredeti népmesékből nem maradt fönt annyi, hogy abból érdemben filmet lehessen készíteni. Apropó film: a Disney előtt 1927 óta összesen 10 verzió készült, az első még néma, idén pedig egy komplett trilógia kijött. Az egeres cég a mai „erős nők” szellemiségben kihagyhatatlan ziccert látott a kínai piacra.
Filmünk pár évvel az érdemi cselekmény előtt kezdődik még Mulan gyerekkorában, ahol már megmutatkozott, hogy erős a csije. A rajzfilmhez képest ez egy drasztikus változás, szinte szupererővel ruházza föl hősünket, de ezzel tényleg közelebb kerülünk az alapanyaghoz: így ugyanis jobban meg van alapozva Mulan döntése, hogy beugrik apja helyett a háborúba, mert az animációban ez úgy jön le, hogy egy átlagos lányként, tapasztalatlanul vág bele a kalandba. Pedig nem. A nagymama helyett itt egy – a filmhez kitalált – húg egészíti ki a családot. Bár változás, jól működik a testvérszál: aranyosan megírt és a színésznők között is jó a kémia. Időhúzás lett volna ugyan, de 2-3 jelenetnyit még simán elbírt volna a felvezetés miattuk.
A kínaiak egyik legfőbb baja Mushu és a komplett természetfeletti adalék volt. A film bár jól kezdi az ehhez való hozzáállást (az apuka csak imádkozik), egy szótlan, pár jelenetbe beanimált, színeiben is mushupótló még így is akad, ráadásul addigra már szembesültünk azzal, hogy az ellenséget egy gonosz boszi is segíti. Az eredeti műben semmi természetfeletti nincs (a csi nem feltétlen az), szóval a kínaiak itt se lesznek elragadtatva, bár ez egy szépen levezetett szál, ami a testvéri viszony mellett szintén segít Mulan karakterének működésén.
És ha már az ellenségeknél tartunk, a film itt tökéletesen belőtte magát a kínai változat és az animáció közé félútra: egyrészt a Nagy Falnál ezért sincs csata, az a rajzfilm találmánya volt, ahogy a kívülről jövő fenyegetés is. A hunok eredetileg nem voltak olyan hangsúlyosak, így a filmben most egyszer se említik őket direktben… de azért a főgonoszt játszó, korábban a ’94-es élőszereplős Disney-féle Dzsungel könyve Mauglijaként látott Jason Scott Lee erősen úgy van maszkírozva, hogy eszünkbe jusson az animációs hunok vezetője. Bár a sztori úgy adja el, hogy ez egy másik ázsiai, szűkebben talán egy másik kínai népcsoport, kinézetükből ez egyáltalán nem jön le, amikor pedig egy megbeszélés során hosszabban látjuk a sereg egyéb prominens tagjait, szintén inkább a hunok dizájnja lebeghet szemünk előtt. Akkor jön ki legjobban, mikor közös jelenet van a tényleg kínai boszorkánnyal. Ezt még menthetné egy jó alakítás, de Lee nem lép túl a sztereotip főgonosz sablonján. Gong Li boszija viszont jó!
Az összehasonlítós gondolatmenet végéhez közeledve egy kicsit a sereget kell megnéznünk. A rajzfilm szerelmi szálát jelentő tipikus szépfiút itt három, különböző karakter testesíti meg és kimaradt az „apuci pici fia” protekciós szál is. Van egy jóképű fiatal katonasrác, van egy kemény kiképző és természetesen a tapasztalt parancsnok, aki még Mulan apjának oldalán harcolt fiatalon. Őt játssza Donnie Yen, de ez nekem csak a végefőcím alatt esett le. Jó, nem az ő arcával kelek és fekszek naponta, de játéka (és kinézete) annyira tökéletesen belesimult az összképbe, hogy ezt bőven fel tudom írni a pozitívumok közé. A katonatársak bár nem olyan karikatúristán, de megtartották az animáció szellemiségét, a minimális humorforrás nagyobb részét ők teszik ki, az együttalvós rész őszintén megmosolyogtató. Az éjjeli fürdős jelenetnél pedig felmerült bennem: Vajon vécére hogyan járt a fiúk között?
Még egy sarkalatos és jelentős pontra kell kitérni: fura mód az eredeti kínai történetben mikor Mulan leleplezi önmagát, mindenki hősként tekint rá és ha valami, ez nagyon ellentmond a nép kultúrájának. A rajzfilm ezt sokkal realisztikusabban és jobban csinálta a háborús sérüléssel. Most viszont ezt is a kettő közé lőtték be, mindkettőt akarták és ez így nem működik. Bár más okból, Mulan sérülése most is bekövetkezik, azonban utána leveszi páncélját, kibontja haját és mellkasát, majd visszalovagol a sereg megmaradt részéhez. Nyilván nem örömmel fogadják, sebét se ellátva száműzik… majd a film rá se hederít arra, hogy aztán mi lesz hősünk szúrásával. Netán a csi működik regenerálódó erőként is, vagy mi?
Ezen a ponton kifogytam azon perspektívákból, ahol szükségesnek éreztem összehasonlítani a korábbi változatokat, mindenesetre azért pár snitt és elem megidéződik még a rajfilmből. Nagymama helyett van más öregasszony, akad sminkelős montázs, a vicces tücsök helyett egy vicces szituációt okozó (amúgy bűn ronda CGI) pókot kapunk egy jelenetre, csak van ünneplős, tűzijátékos totálkép a nagyon jól elkapott császári épületről, szóval akik szeretik a 22 éves elődöt, bőven találnak majd hozzájuk szóló nosztalgiát. Az meg egyértelmű volt, hogy háborúba való elindulás előtti beöltözéses montázst a film nem fogja tudni überelni, bár ahhoz kellett Jerry Goldsmith remek zenéje is. Harry-Gregson Williams kapta a stafétát és van pár kifejezetten erős része a score-nak, igazi klasszikus kalandfilmes, de nem túl fejben ragadó témákkal. A zene mindenesetre szintén határozott pozitívum.
Ugyebár éneklős betétdalok nincsenek, a humor minimális, tényleg komolyan vett a hangulat, azonban egyáltalán nem darkos. Noha 12-es karikát kapott, szerintem simán megnézhetik az alsó tagozatos osztályok is, bár nyilván a lányok fogják jobban élvezni. Yifei Liu a címszerepben elviszi a hátán a mozit, még a gyengébb pillanatokat is képes feldobni, ráadásul alig használt kaszkadőrt és ezzel jól él a film – sikeres casting volt az 1000+ jelentkezőből.
Az apját játszó Tzi Ma még aki jelentősebb szerepet kapott, ő is kiválóan hozza karakterét. Nézés közben aztán felrémlett bennem egy emlék, hogy mintha Jet Liről is jöttek volna hírek, de nem tudtam hol keressem… aztán jött a stáblista és csak akkor esett le, hogy tényleg, ő a Császár. Na, itt is, akár Yennél, a tökéletes belesimulás példája ment végbe számomra. Nincs a stábból kiemelkedő alakítás, de igazán rossz se, amennyire pedig a főgonosz semmilyen, annyira tudja Mulan megformálása kiegyenlíteni az arányokat. És külön felhívnám a figyelmet a Vészhelyzetből vagy a SHIELD ügynökeiből ismert Ming Na-Wen tiszteletteljes, nagyon szép cameórája: ugye ő szinkronizálta az animációs Mulant.
A belesimulást készségesen kisegítik a díszletek és a jelmezek, de ez alapelvárás volt. A Mulannal leginkább az a baj, hogy minden igyekezete ellenére se tud kilépni a magas minőségű, nagyon korrekt iparosmunka skatulyából. Próbál kedvezni a kínaiaknak, de ezt a nemzetközi piacot is számolva próbálja tenni. Közelít is az alapműhöz, meg nem is, próbál a rajzfilmhez is simulni, meg nem is, a kettő közé is akar menni, meg nem is a most kitalált újdonságaival. Mintha nem volna egyedi identitása. Belerúgni se igazán lehet az alkotásba, még a mozit is simán megéri, mert látványos és szép csak valahogy kevésbé érezni azt az igyekezetet, amit korábban. Akár az Oroszlánkirályban a techdemót, akár az Aladdinban a Williams–Smith szitu kezelését, akár a Dumbóban a folytatásjelleget, akár a Róbert Gida bátor alapszituját… ezúttal nincs ilyen kapaszkodónk. Ugyanakkor annyira viszont igen is más a komolyságával, hogyha a fentiek nem is jöttek be az embernek, ezzel tehet egy próbát.
Rövid távon tényleg tök jó, de hosszabb távon bizony mulandó lehet a Mulan. Idővel eldől, de a fenti példák a kiemelt elemeikkel legalább valamilyenek voltak. Ez meg csak simán korrekt. De szerencsére magas színvonalon korrekt.
