Dumbó – kritika


Dumbó, rendezte: Tim Burton; szereplők: Colin Farrell, Nico Parker, Finley Hobbins, Danny DeVito, Michael Keaton, Eva Green, Alan Arkin; amerikai családi film, 112 perc, 2019 (12)

A remény még nem szállt el

Két éve nem volt élőszereplős Disney remake (a Róbert Gida nem az), idén viszont bőven pótolják: 3 érkezik mozikba, 1 streamingre és a Demóna is folytatódik. Az AladdinOroszlánkirály ellentábor mellett a Dumbó tűnt a „legbékésebbnek”, hisz az alapanyag oly távoli (1941), oly kevéske (64 perc) és egyszerű, hogy talán ehhez tényleg volt értelme hozzányúlni. Bár az átütő erő hiányzik, bőven ad annyit, hogy ne érezzük egy bemagolt vizsgának, mint azt a Szépség és a szörnyeteg és a Hamupipőke esetében tehettük.

A rajzfilmben meglehetősen sok olyan elem akadt, amit átültetni filmre nem igazán lett volna szerencsés: kezdjük azzal, hogy a cirkuszi társulat vezetőjének sziluettjén kívül igazi emberi szereplő nem is volt, ellenben még a vonat is élt. Aztán mindjárt a kezdésben postás gólyák hozták az új kölyköket (ezt a tematikát pedig a Pixar a Fel! előtti rövidjével 10 éve minden téren kimaxolta, a Warner filmet meg nem hiába nem emlegetjük sokat), voltak állatok, akik beszéltek és voltak, akik nem – így lett Dumbó az első néma Disney főhős – de akár fajon belül is váltogatva, és egy egér dumált legtöbbet a játékidő során. Már akkoriban is érték botrányok Waltot, hogy milyen negatív sztereotípiái vannak a feketéknek a hollók képében és bár maga a történet az első volt a stúdió életében, ami az USA-ban játszódott, a 2. világháború alatt annak jelenébe helyezve kicsit furán jött le, hogy az emberek a borzalmak közepette is országszerte csak a cirkuszba járással töltik idejüket és akkora sajtót kap a végén, mint akár a háború. Persze ez önreflexív és tudatos is volt, hiszen az anyukák a gyerekeiket a borzalmak elől pont a Dumbóra vihették. Végül pedig ne feledkezzünk meg az igen Tim Burton pozitív rémálom jelenetről se, ami több generáció kiskorát is meghatározhatta…

Ráadásul, ha azt vesszük, hogy a fentiek a főcím nélkül gyakorlatilag 62 perc leforgása alatt zajlottak, tényleg felmerülhet a kérdés: ehhez hogy akarnak hozzányúlni? Minek, ha ezek átültethetetlenek? Eleve a legrövidebb egész estés Disney alkotásról van szó, amit a mozik annak idején egy rövidfilmmel együtt akartak bemutatni, mert túl rövid. A kérdések persze jogosak, azonban pont a fentiek miatt lehetett nagyobb potenciállal kihozni valami újat, mint az a következő két ilyesfajta nevezőnél tűnik. Valljuk be, a Dumbó rajzfilm messze nem tökéletes. A hangos többség itt nem a „hangos mindenki” volt, mert még az Aladdinhoz és az Oroszlánkirályhoz szkeptikusabban állók közül is jó páran láttak lehetőséget. Jól tették!

Míg a két említett érkező darab kapcsán azért is van nagy ellenhullám, mert a Disney reneszánszba született generáció anno tényleg frissként élhette meg az animációkat, addig repülő elefántunk egy DVD-s folytatási tervet – majd annak 2006-os kaszáját – kapta csak 78 év alatt. Gyakorlatilag az összes mai moziba járó néző valószínűleg már gyerekkorában is egy régi klasszikusként nézte meg az alapművet és így sokkal kevésbé érzékeny téma az, ha hozzányúlnak. Pláne, ha minőségéből is adódóan értelmesebben hozzá lehet, mint a ’90-es évek eleji két legnagyobb klasszikushoz. Tim Burton pedig ezeket is számításba véve inkább rebootolta a történetet, mintsem remake-elte volna. Ez így pont működik annak, ami a célja.

Gólyák nincsenek, Jumbo mama ténylegesen szül. Beszélő állatok és élő vonat sincs, a pletykáló elefántok és az egér is csak jóformán cameóznak, a hollók teljesen eltűntek, a vonat arca viszont megmaradt. A film tele van nagyon finom és apró homage-okkal, amik nem lesznek sem idegesítő fanservice-ek, sem a történetbe beleerőltetett dolgok. Ezt annyira komolyan vették, hogy a híres „elefánt árnyék a mezőn” snitt sincs a filmben. Hasonló igen, de nem az. Az Oroszlánkirály előzetes egyik legnagyobb támadási felületét tehát Burton teljesen ejtette. És hogy a rémálom jelenet? Meglepő, de még az sincs! Egy cirkuszi előadás keretein belül pár forma megidéződik, de ennyi. Burton valami újat, valami máshogy mélyet akart létrehozni nem bántó módon és ez végig érződik is. A Dzsungel könyvét a történet mélyítése okán (is) általános szeretet övezte, de még az is sokkal közelebb állt a meséhez.

A legnagyobb változás persze az emberszereplők és az egész történet környezete. 1919-be került a sztori, ahol a besorozásáig feleségével híres, a cirkusz húzóneveként ismert lovas előadó, Farrier hazajön a frontról. Ám neje meghalt egy járványban, egyik kezét ellőtték a háborúban, a pacikat eladta az egyre nagyobb válságot megélő társulat vezetője (Danny DeVito tökéletes volt a rajzfilmes sziluett életre keltésére), a gyerekek pedig annyira nem vágynak a szülők sikereinek továbbvitelére (a kislány tudós-állatorvos szeretne lenni), ám a cirkuszon kívül nincs hol élniük. Ez akár egy Oscarra belőtt dráma alapja is lehetne, de nem: ez még mindig a Dumbó. Nem kíván a rajzfilm helyébe lépni, csupán egy alternatívát kínál. A két mű teljesen megfér egymás mellett, egyik sem lesz kevesebb a másik létezésétől. Még a megidézések és a párhuzamos elemek is máshogy történnek itt, mint ’41-ben. Vagy ha esetleg valami mégis ugyanaz, azt a dramaturgia és az új szálak picit máshogyan csapják le.

DeVito például egy sokkal szerethetőbb igazgatót játszik, mint akit láttunk a rajzfilmben, de azért ellent se mond neki, unszimpatikus döntései visszaköszönnek – csak valahogy másképp tudunk rájuk tekinteni. Nem mértem, de a történet nagyvonalakban kb. akkor jut el a rajzfilm kvázi végéig, amikor az véget is érne. Elmondható tehát, hogy nagyjából teljes második felidő egy konkrét, a rajzfilmhez is (mondjuk) következetes folytatás, ami pont abba az irányba lendíti tovább a történetet, mint arra a Disney sablonok közepette animációban is számíthattuk volna: azaz bejön a képbe a meséből hiányzó tipikus Disney gonosz. Michael Keaton és DeVito színészileg külön-külön is a film csúcspontjai, de közös jeleneteik során a két merőben más habitusú karakter interakcióival talán a film legjobb jeleneteit és poénjait idézik elő (a titkárnő!). Egyáltalán nem hiba itt a kicsit túltolás Keatontól, hiszen eleve egy rajzfilmes környezetből érkeztünk, ennek tudatában pedig szórakoztató az, amit hoz.

Mellettük eltörpül mind Colin Farrell, mind a Keatonnal együtt a történetbe megérkező Eva Green is, persze nem rosszak, csak semmi extra. A két első szerepükben tündöklő gyerekek közül a kislány nagyon szerethető (és jóval fontosabb, mint kisöccse), a cirkuszi társulat többi tagjából pedig az erőemberrel okozott gegek jópofák (de a részeg Dumbó azért elfért volna). Közöttük amúgy egy jelenet erejéig egy honfitársunk is szerepel, Kristóf Krisztián, aki fontos partnere volt Burtonnek: forgatókönyvi szaktanácsadó, koreográfus és a valódi artisták castingjait is ő végezte. Tőlük, mivel sokan nem színészek (vagy max bohócok), ezért sem lehetett elvárni többet, de valódiságukkal a cirkuszt is kicsit reálisabbá tették.

Van még egy másik tipikus Disney sablon, „a gonosz embere”, sehol semmi kiemelkedő, vagy átütő tehát, de valószínűleg célja sem volt ez a stábban senkinek. A probléma az, hogy ez a mentalitás a teljes filmre igaz, talán egy szempontot leszámítva. Ez pedig Tim Burtonből fakad, aki a díszletekkel egy egész pofás alternatív Coney Islandet varázsolt New Yorkba, egyszerre steampunk és modern klasszikus, nagyon erősen átjön az az érzés, ahogy 100 éve látták az emberek az ideális jövőt, mindeközben a máig ott lévő nevezetességek is patentul el lettek helyezve a háttérben. Még akkor is, ha az eredetileg zöld volt.

Oh, igen. A zöldháttér. Meg úgy általánosságban a CGI. Na, ezek nem sikerültek túl izmosra, sőt: még rontják is ezt az egyedi New York látképet. De ha még csak azt… Az elején a vonat nagyon kínos, a trailerben többször is látott „Jumbo mama nagyot dobbant” kép egy picit sem lett jobb az előzeteseknél, az odavetítések néha igazán korhűk 1919-hez (vagy ez koncepció volt?), és még sorolhatnám a sok apró nüánszot… Szerencsére azonban a két legfontosabbra, azaz az elvesztett karra és magára a címszereplőre egy rossz szavunk sem lehet. De a film összességében ettől még nem lesz szép. Hiába próbálkozott az operatőr és a vágó a mentéssel.

Viszont ezt leszámítva olyan igazán nagyon bele sem lehet kötni másba. Kiemelni sem sikerült és ez kissé felemássá teszi a dolgot, de még mindig jobb, mintha 1:1-ben lemásolták volna az eredetit: próbált újítani és azt jól csinálta. Vagy legalábbis a helyén, szívvel-lélekkel, tisztelettel a múltra. Tényleg nem egy felelet, amit le akart tudni a Disney. Igaz, hiányzik az az átütő plusz is, ami három éve Maugliékkal megvolt. Minden negatívuma ellenére ez egy tökéletes családi film, a 12-es karika mondjuk a tavasz legérdekesebb kérdése lesz, függetlenül attól, mi történik a Végjátékban, és hogy bírják ki az emberek a 182 percet…

Jöhet a végére egy coming out? Nos, számomra a Dumbó egyike meghatározó kiskori filmjeimnek, hiszen abba a kategóriába esett, ami „megvolt videón, tehát sokat néztem”. A film előtt alig 12 órával újráztam is, igazán nosztalgikus egy óra volt. De mindezen érzelmek ellenére a film jobban tetszett. Pedig nem voltam elfogulatlan az alapanyaggal…

Az élőszereplős Disneykbe vethető remény még nem szállt el teljesen. Csak Dumbó.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Ian McKellen szemei több érzelmet tartalmaznak, mint bármilyen szöveg
Következő cikk Chris Evans elárulta melyik a kedvenc Amerika Kapitány jelenete