Aladdin – kritika


Aladdin, rendező: Guy Ritchie; szereplők: Mena Massoud, Will Smith, Naomi Scott, Marwan Kenzari, Navid Negahban, Nasim Pedrad, Billy Magnussen; amerikai családi romantikus kaland musical, 2019, 128 perc (12)

Agrabáhba jöttem

Az idei öt élőszereplős Disney feldolgozás nyitánya a Dumbó volt, ami a kelleténél több hideget kapva szép csöndben futott le. Az Aladdinnal viszont más a helyzet: az alapanyag fiatalabb (mégis a Jázmint alakító színésznőnél már öregebb) és sikeresebb, Robin Williams kultusza pedig mondhatni töretlen és hát az előzetesek CGI kinézete csak olaj volt a tűzre. Guy Ritchie talán reménykeltő lehetett, de végül nem rajta múlott, hogy a film (lecsavart elvárásokkal) egy kellemes, de átlagos meglepetés legyen.

Alapvetően két kategóriába sorolhatóak az eddigi modern Disney feldolgozások. Van az, amikor amúgy magas minőségben, de voltaképp tényleg csak az alapmesét kapjuk meg (Hamupipőke, Szépség és a szörnyeteg) és van az, amikor próbálják azt mélyíteni, továbbgondolni (Dzsungel könyve, Dumbó, akár a Barátom, Róbert Gida), ha már van lehetőség hozzányúlni. Belegondolva előbbi kategóriának sok létjogosultsága nincs, hiába rendezte le profin Kenneth Branagh a dolgot, ha alig változtatnak bármin. Így felmerül a kérdés: mégis minek készítették el a pénzéhségen kívül? Miért akar az új a régi helyébe lépni?Persze a másik kategóriának is megvan a maga veszélye: se a Róbert Gida, se a Dumbó nem nyerte el az amúgy megérdemelhető általános szeretetet, holott erősen próbálkoztak valami újat, valami egyedit adni az alapokhoz, ha már a Disney ki akarja sajtolni a műfajban rejlő milliókat. Kockázatosabb próbálkozások, de legalább csak tisztelegni kívánnak elődjeik előtt, nem nagyrészt lemásolni azokat. Így értelmet nyer a feldolgozás mibenléte, mert a gyereknek megmutatható mindkét verzió. Mást ad, megférnek egymás mellett, nem a régi helyett van.

Nos, az Aladdin megnyitotta a középutat. Érthető, mert ez az 1989-99 közötti reneszánszból való, amit a Disney nagyon durván uralt. Nem volt merszük túlságosan hozzányúlni, mert a 22-33 közötti korosztályban még élnek a klasszikus kék alapon fehér kezdőbetűs VHS-ek (esetleg a mozis élmények), a gyerekkori merchek, a DOS-os játékok és természetesen a slágerek, amikből minden filmre több olyan is jutott, amihez fogható státuszba azóta is csak a Legyen hó! került. A főszereplők is a ’90-es évek szülöttei, de még Jafar színésze is csak 6 éves volt a Kis hableány rajtjánál.Szóval hiába telt el elég sok idő, hiába lehet már az említett generációnak akár moziba vihető gyereke, azért más, mikor egy 1941-es vagy egy 1967-es mesét elevenítenek föl. De a Szépség és a szörnyeteg még az Aladdinnál is bátortalanabbul nyúlt a dolgokhoz a fentiek miatt, tehát mondhatni haladunk. Ez jó előjel az Oroszlánkirályhoz, pláne hogy a Dzsungel könyve eddig ezen remake-ek királya és a rendező meg a látványstáb ugyanaz.

Haladunk, de még nem eleget ahhoz, hogy átütő legyen (bár két éve anyagilag ez megvolt, Emma „Herminone” Watson miatt). Aladdin és Jázmin egy kis karakterépítési kurzusra beiratkozva eredetsztorikat kaptak az íróktól, ez kimerül abban, hogy a szüleikről megtudunk ezt-azt. Aztán van pár dolog, ami részleteiben ugyan eltér történetileg, A-ból ugyanúgy B-be jutunk végül és nem lesz változás a történet érdemi menetén. Ez mondjuk Mauglinál is így volt, de csak a végeredményt tekintve, a köztes út azért több helyen is szakít a mesével. De van pár történetelem, vagy pillanat, ami így is kellemes frissességet ad most nekünk.Továbbá van két új karakterünk: az egyik egy két jelenetben poénforrásként szereplő herceg (’92-ben ő csak megemlítve volt), a másik, Jázmin barátnő/szolgája pedig szorosan kötődik az alapmese egyik kukázott ötletéhez, amit részben Robin Williams kérésére vettek ki a meglévő forgatókönyvből. Mivel tehát mindkettejüknek volt köze az alaphoz, egyik sem hat beleerőltetettnek, így a játékidő nyújtása sem annyira feltűnő és zavaró, mint a korábbi szoros történetkövetésű remake-eknél, amikor mondjuk bejön egy új dal.

A dalok itt kardinális kérdések voltak, mert az Aladdinból aztán tényleg minden sláger lett (ez még a Szépség és a szörnyetegnél sem állt fönt), de ebben aztán igazi biztonsági játékot űztek. Két új számon – meg a stáblistakezdő Will Smith rappen – kívül összesen egy új versszak van ismert dallamra énekelve és pár sorban történtek csak apró szóváltoztatások, ám ilyenre már a mozis és a DVD-s megjelenés között is sor került a rajzfilmnél. Még a score-ban is szinte végig az instrumentálok szólnak, persze érthető, a zeneszerző az eredeti, de ez már aggasztóan kevés tökösség a közelgő Zimmer önremake elé az Oroszlánkirályban…

Ideje elidőzni a stábon, ahol Smith-en kívül nincs húzónév, ő maga pedig elég megosztó fogadtatásban részesült a trailerek alapján. Nyilván lehetett már itt-ott látni a többieket (Jázmin: Power Rangers tavaly, Szultán: Légió sorozat), de nem sorolnánk fejből szerepeiket. Smith-en kívül még Jafar tűnt nagyon problémásnak, ez pedig igaznak bizonyult.Nem azzal van a baj, hogy Marwan Kenzari miképp alakítja, hanem hogy Marwan Kenzari alakítja. Nem igazán érezni benne azt a fenyegető gonoszt, akit a rajzfilmben. Számomra érthetetlen, hogy miért akarták megfiatalítani. Talán, hogy ne legyen Jázmin kezének megkérésében a „túl öreg” dolog, de nem: pont ezt a ziccert kihagyták és átemelése az egyik legerőltetettebb dologként csapódik le a filmben, holott fiatalabbként kevesebb drámával ugyan, de adta volna magát. A színész játéka abban nem rossz, ami a koncepció volt, maga a koncepció bajos. Ám még így is hozzá fűződik a film legerősebb idézete, ami egy mondatban felveszi a versenyt a Kutyák szigetének aktuálpolitikai társadalomkritikájával. Bitang erős, nagy igazság és mi ez, ha nem kellemes meglepetés egy családi Disney filmben?
Jágó megmaradt Kassai Károlynak, de kicsit máshogy játssza, mint anno. Őt magát a Disney a tökéletes hangnak tartja amúgy, 100%-ban stimmelt orgánuma az eredeti elképzeléshez, amilyet még Amerikában sem találtak. Aztán ott van Aladdin és Jázmin, Mena Massoud és Naomi Scott, akik viszont igen jól sültek el. Mind önmagukban, mind kémiájukban, mind a hozzájuk (is) köthető, a rajzolt változatnál általánosan erősebb humor tekintetében. Kikezdhetetlenül tökéletes mindkettő, bár Jázmin nem teljesen az eredeti karakter, de nem is irritáló a modernitása. Aladdin viszont 1:1-ben a régi címszereplő megelevenedése, ahogy a filmben valamivel kevesebb jelentőséget kapó Szultán szintúgy.

Ezzel pedig el is értünk a legnagyobb talányhoz, Will Smith-hez. Nos, a CGI nem lett sokkal jobb (de nem tudom, miképp lehetne), ám maga a figura a film egyik legkellemesebb meglepetése. Ha nem a legnagyobb! Bár tiszteleg Williams zsenialitása előtt pár utalással és poénnal a mozi, Smith maga nem akarja majmolni, és amit kihoz belőle, az az addig csak csordogáló filmnek is igen jót tesz. Hasonló a két Dzsinn, mégis más. Valószínűleg ugyanúgy sok benne az improvizáció (ha nem, akkor Guy Ritchie hatása nő egy picit), persze annyira nem lehetett sokat kihozni belőle, mint animációban, de ez Smith és Williams, mint ember különbségéből is fakad és nem csak a megvalósíthatóságból. Meg Williamsnél ugye a hang után rajzolták rá a poénokat, ez itt a mocap révén kicsit nehezebb lett volna akkora skálán ugrálva. De amit kihoztak, az bőven várakozáson felüli lett, pláne a trailerreakciók után.És igen, nem hiába nem tértem eddig ki Guy Ritchie-re: ha nem ő írta a Dzsinn szövegeit, akkor végképp elenyésző rendezői mivolta: a piacos üldözés nyilván nagyon ő (mintha játszott volna a játékkal), de aztán alig érezni: pár lassítás és snitt meg az a nagyon nehezen körülírható körbeforgós „folyamatos montázs”. Az tényleg ütős mondjuk. De az ígért akciódússág elmarad. Mint film, az Aladdin jobb az Artúr királynál, de mint Guy Ritchie, úgy az Artúr király első fele ehhez képest egy Blöff. Végül megosztó volt még előzetesen a film színvilága és bevilágítása is, de én ezt a sokszínűségét és a jelmezeit a film erényei közé sorolnám: az biztos, hogy sokaknak nem fog bejönni és hogy történelmileg/kulturálisan több dolog is kifogásolható, de még mindig jobb, mintha valami szürke semmit kaptunk volna.

Az Aladinnak kétségkívül vannak erényei és több dolog működik benne, mint amire lehetett számítani, de ez valószínűleg az internet népének hangossága miatt előzetesen alábecsült elvárások miatt sült ki a dologból. Az a fajta utálathullám, ami már most kialakult, bőven nem megérdemelt, mert egy hajszállal jobb a hasonló, az eredetieket nagyon követő remake-eknél. De elég bátortalan ahhoz, hogy ennél több legyen. A Dumbó ebben volt jobb, amibe viszont utólag rugdostak bele fölöslegesen sokat, de ha már az ilyen indulatokat szült, akkor előre félek, hogy mi lesz most az Aladdin és az Oroszlánkirály közötti időszakban.

A film nagyon Disney, a szó legelcsépeltebb és legsablonosabb értelmében (aki erre érzékeny, az kerülje el), de nem magával az alkotással vannak nagy bajok, hanem a trenddel, hogy egyáltalán ilyen, alig változtatott formában elkészülnek a filmek. De fontos leszögezni, hogy ez nem a késztermék hibája. Ha ezeket szem előtt tartva, a körülményeket és a megélt múltat kikapcsolva ülünk be a terembe, akkor tényleg egy kellemes kikapcsolódásban lesz majd részünk. Meglepően kellemesben, ám nagyon átlagosban. Pozitívan, szerethetően átlagosban.

De azért hajrá Oroszlánkirály, hajrá Szörnyella!

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk The Rain 2.évad - kritika
Következő cikk Bejelentették Nolan új filmjének címét