Felkeverve (On the Rocks) rendező: Sofia Coppola forgatókönyv: Sofia Coppola szereplők: Rashida Jones, Bill Murray, Marlon Wayans, amerikai filmdráma/tragikomédia 98 perc
Nehéz lehet Hollywoodban Coppola családnévvel létezni, Sofia Coppola azonban már bizonyította, hogy azért megáll ő a saját lábán. Csak sajnos nem az idei mozival. Az Elveszett jelentéssel még az ezredforduló után elbűvölte a filmrajongókat, legújabb filmje azonban sajnos semmit sem szedett magára a rendező különleges stílusából. Lassan kezdem úgy érezni, ezt az évet elengedhetjük…
Ezúttal egy nagyon életszagú témát választott: kapcsolati válság, féltékenység, megingott házasság, és persze minden nő rémálma egy hosszú combú harmadik felbukkanása. Ilyenkor általában a barátnők, vagy a haverok szoktak szövetségre lépni a szenvedő alannyal, mielőtt az teljesen becsavarodna, a szülők jó esetben csak a végeredménnyel szembesülnek. Viszont ha egy bohém, carpe diem filozófiát erőltető világfi az apád, aki házaséletből és mindennemű párkapcsolatból megbukott, akkor tuti veszett ügyed van. Még akkor is, ha a fatert egy Bill Murray nevű fazon alakítja, bárgyú vigyorával és cinikus, ám sokatmondó beszólásaival.
Amikor nyomozásba kezdtek, naivan hittem, hogy ezzel végre beindul a film és megérte rászánnom a vasárnap délutánomat. Amolyan Rejtélyes manhattani halálesethez hasonló parádés kalandokra számítottam New York éttermei, klubjai, bárjai és sárga taxijai közt, de hamar szembesültem a keserédes ténnyel, hogy azért itt nem Woody Allen és Diane Keaton kergeti a saját agymenéseit és gyártja egyre meredekebb összeesküvés-elméleteit. A film mentségére szolgál, hogy legalább nem eresztették bő lére. 
Bill Murraynek van egy nagy előnye: a cinikus humorával, pofátlan, provokatív személyiségével képes volt karriert csinálni, vagy piedesztálra emelni egy kevésbé jól sikerült alkotást is. De mintha itt ezzel is csínján bántak volna, vagy lehet, hogy ide még ez is kevés volt. Egy izgalmas történetnek indult, aztán elég hamar olyan sablonossá vált, hogy egy idő után már a számlálót néztem, s tudtam, hogy az utolsó fél óra már nem lesz képest ezt helyrehozni.
Van nyomozás izgalom nélkül, szerelmi konfliktus dráma nélkül, lebukás balhé nélkül, viszont nincsenek összetett karakterek, amivel még nem is lenne bajunk, a nagyobb gondom azzal volt, hogy a sztori annyira sekélyes, hogy semmilyen szinten nem dolgoztatja meg sem a képzeletünket, sem a rekeszizmunkat, sem a könnycsatornánkat. Pedig lehet nulla sztoriból is briliánsat alkotni (Tarantino gyakorlatilag ebből él). Párhuzamokat persze vonhatnánk: a rendező is egy sztárapuka gyermeke, ahogy a főszereplő is egy élő legenda lánya. Az egyikük kiválóan rendez, a másikuk kiválóan zenél. (Lehet, hogy inkább nekik kellett volna valamit összedobniuk). Talán az írói válságban szenvedő hősnőnk a rendezőnő alkotói válsága is egyben?
Sajnos ez is az a film, ami egy esős vasárnapra esetleg még szóba jöhet. Sehogy sem kevert fel, hiába az ígéretes alkotógárda. Bill Murray az ilyen szerepeket a kisujjából rázza ki, bárhogy rajongok érte, vagy a rendezőért, sajnos ezt most annyira nem tudom értékelni. 
