Woody Allen: Apropó nélkül – könyvkritika


Woody Allen: Apropó nélkül (Woody Allen: Apropos of Nothing, 2020.), Magyar kiadás: Jaffa Kiadó, 2020, fordította: Dési András György, terjedelem: 458 oldal

Amikor kinyitottam a könyvet, mintha egy pszichoanalitikus rendelőjének ajtaját tártam volna ki, a kanapén Woody Allen fekete keretes szemüvegében és piros szarvaslövő sapkában. Sosem tudtam megfejteni, miért és főleg min vívódik egy olyan ember, aki mindent elért, amit a filmiparban el lehet érni. Aztán tovább olvastam, s kezdtem érteni. Őszinte leszek: aki egy aranyköpésekkel teli életrajzot vár egy esős délután Manhattan utcáin forgatva, Kern Andrással szinkronizálva, az most jó eséllyel csalódni fog. Viszont aki végre egy teljesen lecsupaszított, rendkívül őszinte, popcornmentes vallomásnak is örülne, az ezt a könyvet nehezen tudja majd letenni.

Szóval itt van ez a Woody Allen nevű krapek, aki egész életében harcolt önmagával, a nőkkel, az önbizalmával, Istennel, az írógépszalag cseréjével, az ügyvédekkel, a díjátadókkal, a kottaolvasással, az autóvezetéssel és a hamis vádakkal. Mi meg zabáljuk őt és nem tudunk betelni vele. De hiába mondanád, nem hinné el.

Nagyon úgy tűnik, hogy csak a jó szerencsének köszönhető, hogy a brooklyni családi hagyományokkal szakítva nem hamiskártyás, bukméker, bűvész, vagy a Brooklyn Dodgers labdaszedője lett és nem ő kopasztja a népet valamelyik sikátorban azzal, hogy itt-a-piros-hol-a- piros…

Woody Allen szívből gyűlölt mindent, amit kötelezővé tettek, beleértve Tolsztojt is. Ki hinné, hogy az irodalommal csak a képregényekig jutott, s csak azért volt szerencséje pár klasszikushoz is, mert így jobban ment a csajozás (vagy nem). Holden Caulfield hús-vér alteregója notorius iskolakerülő volt, csak ő a kacsák helyett a múzeumokat látogatta, vagy első otthonában, a Midwood moziban várta meg, míg pár sarokkal arrébb kicsöngetnek.Szépen megírt életpálya, ahogy ígéri, nem fáraszt sokáig a Copperfield Dávid-féle marhaságokkal, kegyetlenül őszinte, szókimondó önvallomás ez a könyv. Nem csapong (vagy csak ritkán) az időben, egy kevés a gyermekkorról, az életművész nagyfaterról, a mihaszna apáról, az aggódó anyáról, a csodálatos stand up korszakról, az első forgatókönyvétől az utolsó rendezéséig. És közben folyton szól a jazz. Az a jóféle, szilánkos, New Orleans-i jazz.

Egy kicsit odapirít a fenti csapatnak is: “Egy pillanatig sem hittem Isten létezésében, és nem reménykedtem benne, hogy ha volna, akkor a többiek rovására kivételezne a zsidókkal. Szerettem a disznóhúst. Utáltam a szakállat. A zsidó nyelv túlságosan is torokból szólt az ízlésemnek. Ráadásul visszafelé írták. Erre meg kinek volt szüksége? […]És miért böjtölnék a bűneim miatt? Mik voltak az én bűneim? Hogy megpusziltam Barbara Westlake-et, ahelyett, hogy a fogasra akasztottam volna a kabátomat? Hogy rásóztam egy hamis ötcentest a nagyapámra? Azt mondom, bírd ezt ki, Uram, van ennél sokkal rosszabb is.”

A legnagyobb múzsája Manhattan, tavasszal, nyáron, ősszel és télen. Az összes kapcsolata közül mindig is őt volt (még ha csak rövid időre is) a legnehezebb elhagynia.

Pencey igazgatója helyett a NYU nyári szemeszterének dékánjai rúgták ki páros lábbal, de úgy, hogy a zabföldekig repült:

“A dékáni bizottság nem ébredező pacsirtaraj. Négy humortalan ember, aki azért érkezett, hogy közölje:repülsz. Udvariasan végighallgattam, ahogy felsorolják az összes bűnömet. […] Megkérdezték, mihez akarok kezdeni az életemmel. Azt feleltem, fajom nem létező lelkiismeretét fogom kikalapálni lelkem kovácsműhelyében, hogy megtudjam, lehet-e nagy tételben műanyagból is gyártani.”

A könyv hatalmas vastaps azoknak is, akik hittek benne, mert ha rajta múlott volna, a legszívesebben csupa kisbetűvel írná a nevét. A mai napig az utolsó statisztában is több tehetséget lát, mint saját magában.Nem hinném, hogy van még ember széles e világon, aki még ma is egy hordozható Olympián gépel mindent, amit eddig írt-valószínűleg ennek a könyvnek a kéziratát is beleértve. Bármin is gépelt, Bob Hope-nak mindenesetre bejött. A stand up szövegíró-, később fellépő korszakáról érezhetően szeretettel ír, ahogy mindazokról, akik odáig eljuttatták, biztatták, s végül meggyőzték, hogy jó az, amit csinál. Közben szerelmek, házasságok, államok, válások és barátságok közt botladozott.

A nők mindig fontos részét képezték életének, olyan tisztelettel beszél róluk, ahogyan talán csak Hemingway tudott ilyen szenvedéllyel és rajongással átitatott mondatokat kanyarítani a szebbik nem javára. S ha már Hemingway, az ő unokája is helyett kapott Woody Allen filmjében, ágyában, könyvében, életében és szívében. A sorrendben nem vagyok biztos.

“A lányt Diane Keatonnek hívták. Igaziból Diane Hall volt.[…] Már azért is bocsánatot kért, hogy reggel felébredt. Szokták azt mondani emberekre, hogy a személyiségüktől világosabb lesz a szoba. Hát ő kivilágított volna egy sugárutat.”-csak egy példa, és nem ez volt a legnagyobb szerelem, közel sem!

Kiderül, ki ihlette valójában Annie Hallt, ki nyúlta le az összes pénzét, s kibe habarodott bele, annak dacára, hogy a csaj “olyan instabil volt, mint az urán.”“Aki a Fogd a pénzt, és fuss! óta fogad rám, az mostanra nyereséget könyvelhet el. “

A 200.oldal körül járunk, a kamera forog: Fogd a pénzt, és fuss!, Játszd újra Sam!, Manhattan, Broadway Danny Rose és a többiek. Woody Allen írt, forgatott, szorongott, folyamatosan szerelmes volt, házasodott, vált, megint házasodott, egy nagyon termékeny időszak elé nézett, folyamatosan dolgozott. “Még az sem tudott kizökkenteni a munkából, hogy Oswald lelőtte az elnököt.”

A vád teremti a bűnt

“Minden egyes Farrow olyan bajokkal volt megátkozva, amelyek a görög drámáktól a Férfiszenvedélyig mindenütt szerepelnek-és úgy tűnt, Mia az egyetlen kivétel. Csodáltam, amiért az őrület aknamezején keresztüllépegetve kellett felnőnie és sértetlenül megúszta: sikerült bájos, kreatív és szeretetre méltó emberré válnia. De nem úszta meg, és nekem óvatosabbnak kellett volna lennem.”

Egy jó tanács azoknak, akik kedvelik Mia Farrow-t: lapozzanak tovább. És ezt nagyon komolyan mondom, mert nem egy könnyű lányregény, ami ezután jön. Ötödik Sally? Még csak az sem. Egy pszichothriller, a legjobb fajtából. Kemény sztorik elmebajról, erőszakról, gyerekekről, öngyilkosságokról, testi fenyítésekről, lelki csonkításról és egy élet munkájának egyetlen mondattal történő derékba töréséről.
Megdöbbentő volt számomra, hogy ezek után pár oldallal később ugyanennek a nőnek ragyogó színészi képességeiről és tehetségéről csakis felsőfokban ír.Nem fogjuk megtudni a siker-, a jó forgatókönyv, vagy a filmrendezés titkát, akkor sem, ha olyan nevek röpködnek, mint Fellini, Antonioni, Polanski, Bergman, Almodovar, vagy Bunuel. Viszont kiderül, hogy saját rendezései közül szerinte melyik szereplő hasonít rá a legjobban (de nagyot néztek majd!), hogy melyik filmje volt az, amit minden színész visszautasított, miért nem vette át az Oscart, melyik színésznő tanította meg sms-t küldeni, hogy oldja meg, ha szalagot kell cserélni az írógépbe, milyen volt a Burton-Taylor házaspárral vacsorázni, dzsesszkoncerten Cary Grantnek játszani, Roman Polanskival és Sharon Tate-tel Muhammad Ali meccsén ülni, Tennessee Williams dicséretére majdnem elájulni, kik álltak ki mellette az abúzus-botrány idején, és kik szívódtak fel, akár a kámfor.Majdnem minden vágya teljesült, 25 éve él boldog és szeretetteljes házasságban feleségével, akihez vér szerint semmi köze (de erről ő bővebben és ízlésesebben ír nálam), olyan penthouseról álmodott, ahol közvetlen a lakásba nyílik a liftajtó. Ez is meglett. A lakása a Central Parkra nyílik, megfejelve azzal, hogy szemben vele Annie Hall lakott. Kell ennél több? Szerinte már csak egy jó filmet kellene összehoznia. Szerintünk ez is megvolt párszor.

“Mind elmentek már. Truffaut, Resnais, Antonioni, De Sica, Kazan. Legalább Godard él még, de ő mindig mindent másképp csinál, mint a többiek. Megváltozott a világ, és mindazok, akiknek fiatalkoromban imponálni szerettem volna, eltűntek abban a süllyesztőben, amely ezek szerint tényleg vár ránk valahol.”

Remélem, nem bánta meg, hogy ennyire emberi, esendő és néhol megrázó könyvet tett le az asztalra. Végülis nem úgy fejezte be, mint ahogy az a kis kék könyvben áll: “sajnálom, hogy annyi embernek elmeséltem”, meg hogy “mindenki hiányzik nekem, akiről meséltem”.

Sokszor feltették már neki a kérdést, hogy félig teli-, vagy félig üres-e az ő pohara. Nem tudom, milyen választ reméltek, de szerintem az “Én mindig félig telinek láttam a koporsót”elég hihetően hangzik.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk 10 ok, amiért muszáj szeretni Sacha Baron Cohent!
Következő cikk Des - kritika