21 gramm (21 Grams), rendező: Alejandro González Inárritu, forgatókönyv: Guillermo Arriaga, szereplők: Sean Penn, Naomi Watts, Benicio del Toro, amerikai dráma, 124 perc, 2003.
Benicio del Toro alighanem napjaink egyik legkarizmatikusabb színésze. Nagyjából mindent rá lehet bízni, még pár perces mellékszerepeiben is tudása legjavát adja (Az ígéret megszállottja). Tiszteletünk jeleként elővettük az egyik legjobbat tőle. Azért is, mert eddig elmaradt, és azért is, mert ahhoz képest, hogy 21 gramm, elég súlyos film.
Rohadt egy film ez és tökéletes. Pont azért, mert ami itt zajlik, az bárkivel megtörténhet. Nem kell, hogy tegyél érte, vagy ellene. Nagyon megvisel, ráadásul nem is könnyen szabadulsz tőle. Ez maga a Golgota, a legnagyobb keresztekkel. Mind képileg, mind témáját tekintve egy nagyon komplex alkotás hitről, reményről, szeretetről és megbocsájtásról. Ijesztően hiteles és súlyos képkockáit nézve sokkoló a felismerés, hogy egy pillanat alatt széthullhat minden, amiért tegnap még érdemes volt felkelni. Ez a mozi elveszi a hited, de legalábbis megrendít benne, van, amikor megerősíti, vagy visszaadja azt. De mindegy is, melyik Istenben hiszel, mert Inarritu (akinek ez volt az első angol nyelvű rendezése) a végsőkig próbára tesz. Mindezt három ember sorsán keresztül éljük meg, akiknek útja egy szörnyű tragédia kapcsán metszi majd egymást.
Érdekes, hogy e három színész karrierje is valahol kapcsolódik, Sean Penn rendezte már Benicio del Torot (Az ígéret megszállottja), de Naomi Watts-szal sem először dolgozott (A Richard Nixon-merénylet), így együtt pedig nagyon erős szentháromságot alkottak.
Az alkotók is tisztában lehettek azzal, hogy ide erős drámai színészek kellenek. Azt régóta tudjuk, hogy Sean Penn ennek a műfajnak az egyik legnagyobb mestere, Naomi Watts-ot is szívesebben látjuk komolyabb szerepekben, de az igazi meglepetés itt Benicio del Toro volt. Csak ritkán mondok ilyet, de Sean Penn-t is lejátszotta. (Ezért is megdöbbentő, hogy csak jelölést kapott).
“Azt mondják minden ember 21 grammot veszít a súlyából a halála pillanatában. 21 gramm. Egy marék ötcentes súlya. Egy kolibri súlya. Egy szelet csoki súlya.” (Azt azért el kell mondani, hogy hiába áldozta ennek a hipotézisnek egy bizonyos MacDugall nevű amerikai orvos a karrierjét, ez a feltevés tudományosan továbbra sincs bizonyítva).
Nem szeretnék spojlerezni, hátha valaki még nem látta a filmet, csak pár mondatban a történetről. Cristina Peck (Naomi Watts) családját (férjét és két kisgyermekét) veszti el egy szörnyű balesetben. Paul Rivers (Sean Penn) a megfelelő donorra vár, hogy elvégezhessék a szívátültetését. Nem elég, hogy gyakorlatilag haldoklik, felesége (Charlotte Gainsbourg)- aki teherbe szeretne esni-, is hatalmas nyomást gyakorol rá. Jack Jordan (Benicio del Toro) pedig egy visszaeső bűnöző, aki már megjárt pár börtönt, s miután rátalált Istenre, próbál távol maradni minden balhétól. Templomba jár és keményen melózik, hogy eltartsa a családját. Látszólag semmi közös nincs bennük, egészen a baleset bekövetkeztéig. E három ember sorsa ekkor veszi egymás felé az irányt.
Aki kedveli az olyan filmeket, ahol apró töredékekből magának kell összeraknia a sztorit, az itt ezt az élményt halmozottan is megkapja. A rendező úgy ugrál a három történet eseményei-, és az emlékfoszlányok közt, hogy elsőre talán kissé zavarosnak is tűnhet, de mikor összeáll a kép, akkor vág csak pofán igazán a film. Mert átértékelődik bennünk minden és egy másik mérleget fogunk.
Vajon létezik olyan helyzet, amikor az élet inkább büntetés, és csak a halál hozhat megváltást? Vagy abban hiszel, hogy a legszörnyűbb csapásokat is túl lehet élni valahogy? S ha mindent jól is csinálsz, akkor hol az isteni gondviselés? Létezik egyáltalán, vagy városi legenda csupán? S mi van, ha mindez az ő akaratából történt? Minden kérdés jogosnak tűnik, bármelyik szereplőt nézzük is, de talán Jack karaktere váltja ki a legerősebben ezeket a gondolatokat. Mindenképp meg kell említeni John tisztelendő (Eddie Marsan) szerepét is, aki próbálja tartani Jackben a hitet és aki végigasszisztálja az ő pokoljárását odakint és a börtönben egyaránt. Bonyolítja a helyzetet, hogy Cristina és Paul valahogy összegabalyodnak, de ne ilyen romantikus filmes klisét képzeljetek el. Ez a kapcsolat is annyira szerencsétlen, annyira beteges és nyomorult, mint a szereplők.
Az is a csodálatos ebben a filmben, hogy mindhármukkal teljes mértékben azonosulni lehet. A családját elvesztő anya, aki valahogy lejött a szerről, de azért nem lett belőle az a született feleség típus, szóval nem ő a legstabilabb a sztoriban. Dühe és bosszúszomja totálisan érthető, mint ahogy Paul helyzete is, aki szinte a “halálsorról” tért vissza. Te nem lennél kíváncsi arra, hogy kinek a szíve dobog benned? S végül Jack, aki Istenben találta meg a dolgok értelmét, de ugyanez az Isten elárulta őt. S ha ezt az utolsó szalmaszálat is elveszíted, akkor mi az, ami marad?
A film tényleg minden pillanata precízen a helyén, egy olyan katartikus élményt tartogat még zárásként, amivel aztán kezdenünk kellene valamit.
“Mennyi a szeretet-, mennyi a bűntudat-, s mennyi a bosszú súlya?” Az a 21 gramm, ami lehet kevesebb, vagy több, attól függően, hogy ki mi alapján méri. Senkit sem lehet kizárólag jónak vagy rossznak látni vagy ítélni. Mi csak kiszolgáltatott apró pontokként sodródunk a változások és körülmények végtelen univerzumában. Én csak meg akartam mutatni ezeknek az embereknek a gyengeségeit és erősségeit anélkül, hogy ítélném őket, mert csak így tudják bemutatni azt, hogy mi is az emberi lét.” – Alejandro González Inárritu
A filmet két kategóriában jelölték Oscarra (Benicio del Toro – legjobb férfi mellékszereplő, Naomi Watts – legjobb női főszereplő), s bár a szobrot nem ők vitték haza, de alakításukat magunkkal visszük.
Számos mozi készült már szétcsúszott életekről, sorsszerű találkozásokról, életről-halálról és a kettő közti földi pokolról, de aki valamennyire ismeri Inárritu munkásságát, az tudja, hogy ezt a témát nála jobban senki nem közvetítheti felénk. Ő aztán nem sajnálja sem az időt, sem a celluloidot, hogy a dolgok legmélyére nézzen. Rendesen be tudja darálni a nézőt, már aki fogékony a lassú filmek iránt.
Az előző kötelező darab:
