Fellini – A lélek festője (Fellini degli spiriti/Fellini of the Spirits), rendező: Selma Dell’Olio, szereplők: -, olasz-francia-belga dokumentumfilm, 100 perc, 2020. (12)
Álom és valóság határán
Federico Fellini azon ritka szerzői filmesek táborát erősítette, akik bámulatos könnyedséggel tudtak mesélni az emberi lélek rejtelmeiről. A centenáriumra készített doku ugyan túlságosan ezoterikusra sikerült, mégis új megközelítésből mutatja be a rendezőlegenda elméjének világát, érzéseit, valamint emberi és spirituális kapcsolatait.
Az olasz film nagymestere olyan kortalan klasszikusokkal halmozta el a nagyérdeműt, mint az Országúton, a Cabiria éjszakái, az Édes élet, a Nyolc és fél vagy az Amarcord, melyek mind magukon hordozzák a direktor kézjegyeit. Stílusa sokat változott pályája során, poszt-neorealista művészből vált modernista alkotóvá, filmjeivel viszont mindig képes úgy megnevettetni, hogy közben el is gondolkodtat bennünket, ezzel sosem vesztve szerzőiségéből. Visszatérő témáihoz tartoztak az egyszerű emberek hétköznapjai, a hit és annak megkérdőjelezése, a nagyvárosi kiábrándultság, valamint a szórakoztatóiparnak és a sajtókritikának az ábrázolása. Alkotásaiban később fontos szerepet szánt a jungi pszichoanalízisnek, az önanalízisnek és a szürreális álmok realitással való keverésének (pl. 8 és 1/2, Júlia és a szellemek, Amarcord). Fellini műveiben a miszticizmus iránti elköteleződése is rendszeresen visszaköszön.
A David di Donatello-díjas Anselma Dell’Olio főleg az utóbbiról készített dokumentumfilmet, amely szimpla portré helyett inkább alámerül a rendezőzseni képzeletének zavaros világában. A fejezetekre tagolt moziból megtudhatjuk, milyen viszonya volt színészeivel, ők hogyan vélekedtek róla, amiből kidomborodnak gyakori hangulatingadozásai is, valamint terítékre kerül a feleségével való viharos kapcsolata is. Beszélnek a depressziójáról, művészi alteregóiról (pl. Országúton, 8 és 1/2, Casanova), kiderül hol gyűjtött inspirációt munkáihoz, illetve – az exkluzív archív felvételekből – megtudhatjuk, mit jelentett számára az utazás.Mindez érdekes is, a probléma csak az, hogy a kifejtésre nem szánnak elég időt, ami kissé felületessé teszi az összképet.
A készítők ellenben nagyobb figyelmet szentelnek Fellini természetfelettihez fűződő viszonyára– sőt, ezt teszik meg a film fő fókuszának –, amivel (sajnos) könnyen telítődik az ember. A szeánszok, a tarot-jóslás, az okkultizmus és a boszorkányság valóban kulcsszerepet játszottak a filmes alkotói folyamatában, ugyanakkor érdemes kellő szkepszissel kezelni régi barátainak visszaemlékezéseit a közösen átélt „csodákról”. Szerencsére nem csak jósok és médiumok, hanem neves rendezők, forgatókönyvírók, esztéták, sztárok és színészek is megosztották véleményüket s tapasztalataikat Felliniről. Damien Chazelle, Terry Gilliam, Roberto Benigni és még sokan mások – mind lerótták a mester iránti tiszteletüket.
Továbbá megtudhatjuk, kik indították el őt az önmegismerés útján. Ernst Bernhard először megismertette vele a jungi filozófiát, míg Gustavo Rol felfedte előtte a spiritualizmus titkait. Ezek az ismeretségek – mint ahogy azt pályája igazolja – meghatározták későbbi műveit. Művészetében alapvető a zene szerepe is, ezért kifejezetten izgalmas volt Fellini vallomását hallgatni Nino Rotáról, aki közel félszázados karrierje során állandó komponistájává és közeli barátjává vált. Elmondása szerint a zeneszerző nem csak dallamokba ültette alkotásainak hangulatát, hanem életre is keltette azokat, amiért nagyon megbecsülte őt. A zene számára felfoghatatlan erő volt, amit – Fellini csodálatára – Rota mégis megértett valahogy.
Üdítően hatottak a hagyományos dokumentarista eszköztárra a kreatív animációs betétek. Kivitelezésük ugyan nem volt szemkápráztató, de álomszerű miliőt teremtettek a képernyőn, s egységbe kovácsolták a fejezeteket. Az operatőri munkáról és a filmzenéről nem sok szót ejtenék, mivel széken ülő vendégek lekamerázását nem tartom akkora bravúrnak, zenéjére pedig már nem is emlékszem, a filmrészletek felejthetetlen taktusai viszont biztosan sokáig a közönséggel maradnak.
Anselma Dell’Olio rendezése egy átlagosan elkészített portréfilm, ami azért tartogat magában újdonságokat, de játékidejének nagy részét furcsa kuruzslók és hihetetlen történetek ismertetésével tölti. Ez a doku azonban a tagadhatatlan hibái ellenére is értékes, hiszen az eddig soha nem látott felvételek és a projektben résztvevők őszinte kinyilatkoztatásai révén betekintést nyerhetünk egy olyan kivételes művész koponyájába, akinek gondolatai mindig az álmok és a valóság határmezsgyéjén mozogtak. A mozi másik varázsa, hogy a megtekintését követően a néző óhatatlanul kedvet kap a rendezőzseni életművének átfogóbb megismeréséhez – én legalábbis így éreztem. Végső soron pedig emlékeztet bennünket, hogy olyan egyéniségekből, akik személyes látásmódjukkal forradalmasították a szerzői filmet, csak kevés születik egy-egy emberöltő alatt.
