S Is for Stanley, rendező: Alex Infascelli, szereplők: Emilio D’Alessandro, Alex Infascelli, Janette Woolmore, olasz életrajzi dokumentumfilm, 63 perc, 2016 (13)
Stanley Kubrick, az ember
Stanley Kubrick az a filmrendező, aki nemcsak kereste a tökéletességet, hanem igen közel is került hozzá. Ez a tehetsége és a zsenialitása mellett annak is köszönhető volt, hogy személyiségét és munkamódszerét rendkívüli elhivatottság, kompromisszum nélküliség és perfekcionizmus jellemezte. De vajon hogyan hatott mindez azokra, akik nap, mint nap vele dolgoztak? Erre a kérdésre is választ ad Alex Infascelli dokumentumfilmje, amely az ikonikus rendező sofőrje és egyben életre szóló barátja, Emilio D’Alessandro szemüvegén keresztül tárja fel, milyen főnök és barát, milyen ember volt Stanley Kubrick.
1970-et írunk. Egy téli estén, amikor Londont teljesen belepi a hó, az olasz emigráns taxisofőr, Emilio D’Alessandro elvállal egy fuvart, amely megváltoztatja az életét. Meglepetésére nem utast kell szállítania, hanem egy kelléket egy filmforgatásra; egy óriási méretű, falloszt formázó szobrot a Mechanikus narancs (A Clockwork Orange, 1971) forgatására. Ez már önmagában is igen emlékezetes dolog, Emilio azonban nem a furcsaság miatt jegyzi meg örökre ezt a fuvart, hanem azért, mert ezt követően állásajánlatot kap Stanley Kubricktól, aki nemcsak a főnöke, de idővel az egyik legfontosabb barátja is lesz.
Emilio D’Alessandro 18 éves korában döntötte el, hogy külföldön próbál szerencsét. Vonatra szállt, és Londonban kötött ki, ahol hamar családot alapított. Eleinte sorra váltogatta a munkahelyeket, majd egy autószervizben kezdett dolgozni, amely a legendás Formula 1 pálya mellett volt. Egy napon kipróbálta az egyik versenyautót, gyorsasága pedig mindenkit lenyűgözött. Így lett Formula 1-es pilóta, a versenyzésből azonban nem tudta eltartani a családját, ezért hát munkát vállalt egy taxitársaságnál. Az álma viszont továbbra is a versenyzés maradt, egészen addig, míg Stanley Kubrick sofőrjeként – és mindeneseként – rá nem jött, hogy képtelen lesz rá időt szakítani.
Mindezt azért írtam le, mert szeretném rögtön az elején kiemelni Alex Infascelli dokumentumfilmjének legnagyobb erényét: azt, hogy nem szépelgő. Nem rejti megindultság és elragadtatott tisztelet mögé az igazságot, hanem már az első percekben egyértelművé teszi: a maximalista, mindenben a tökéletességre törekvő, a munkatársaiból az utolsó energiákat is kifacsaró Kubrick mellett Emilio számára nem volt más út, fel kellett adnia az álmát, meg még sok minden mást is.
És ebből következik az Emilio és Stanley másik nagy erénye, vagyis az, hogy nemcsak a legenda és az árnyékában álló kisember (munka)kapcsolatát mutatja be, hanem azt is, milyennek ismerte meg a filmtörténet egyik legnagyobb alakját az a hétköznapi férfi, aki hosszú ideig egyetlen Kubrick-filmet sem nézett meg – mondván, hogy túl hosszúak –, de aki a legjobb és a legrosszabb pillanatokban is ott volt Stanley Kubrick mellett.
A 2001-es Stanley Kubrick: Egy élet a film tükrében (Stanley Kubrick: A Life in Pictures) című dokumentumfilm – amelyben többek között Steven Spielberg, Martin Scorsese és Woody Allen mesélnek a mesterről – ugyan valamelyest megvillantotta az embert a filmek mögött, ám természetes, hogy egészen más dolgokat emel ki egy pályatárs és egy nem filmes feladatokat ellátó munkatárs. Ily módon az Emilio és Stanley igazán példa nélkül álló és hiánypótló darab, amely kicsit demisztifikálja a már-már istenségként tisztelt filmrendezőt, s inkább arra koncentrál, miként „rendezte” a saját életét.
„Emilio! Kérlek, szerezz be tíz különböző felvágottat és kolbászt a Waitrose-ból! Ne előre csomagoltat, és ne pulykát, csirkét, marhasültet vagy sonkát. (…) Emilio! Április 6-án, húsvét hétfőn van Anya lányom 21. szülinapja. Rendelj egy tortát a legjobb cukrászdából! Beszéljük meg, melyikből!” Ilyen és ezekhez hasonló, kézzel írt és gépelt üzenetek sorjáznak a filmben és adnak igen pontos képet arról, milyen lehetett Stanley Kubricknak dolgozni. És szerencsére nemcsak azt tudjuk meg – megint –, hogy rendkívüli elmélyültséggel, odafigyeléssel és odaadással alkotott, hanem azt is, hogy például az otthona környékén kóborló összes állatot befogadta, s olyannyira ragaszkodott azokhoz az emberekhez, akiket közel engedett magához, hogy Emiliótól, miután felmondott és visszaköltözött Olaszországba, még azt is megkérdezte, nem szerelne-e be egy telefont a traktorjába is, hogy bármikor elérhesse és beszélhessenek…
Az Emilio és Stanley nem egy bravúros mutatvány. Csak röpke hatvan perc, amelynek nagy részében a garázsában ücsörgő, az izgalomtól kissé remegő hangú Emilio beszél a kamerába, néha pedig felvillan néhány üzenet, kép és filmkép, mégis, valahogy nem kell ennél több. Mert így is megnyílik előttünk az út ahhoz a nagy művészhez, aki vonakodott a nyilvánosságtól és az interjúktól, s akiről talán nem is tudjuk igazán, milyen ember volt. Azt nem mondom, hogy ez a dokumentumfilm betömi a hiátust, de azt igen, hogy nem hagy maga után kellemetlen hiányérzetet, csak néhány kérdést és melegséget. Egyrészt azért, mert Emilio igazán magával ragadó, kedves figura, másrészt pedig azért, mert mélységes szeretettel és őszinteséggel mesél Stanley Kubrickról, aki főnökként sokszor próbára tette, minden idejét és erejét magának követelte, barátként viszont olyannyira fontossá és pótolhatatlanná vált számára, hogy ma, annyi évvel a halála után is azt mondja: „Ahányszor megszólal a telefon, még most is azt hiszem, hogy talán ő hív.”
