Dinner in America, rendező: Adam Rehmeier, szereplők: Kyle Gallner, Emily Skeggs, Mary Anderson, Pat Healy, Brian Andrus, Griffin Gluck, Shelby Alayne Antel, Lea Thompson, amerikai zenés vígjáték, filmdráma, 115 perc, 2020 (15)
Modern és édes Bonnie és Clyde, punkkal körítve
A streaming-kínálatot böngészve igazán könnyű átsiklani az olyan filmek felett, mint az Amerikai vacsora, ám ezt a Ben Stiller produceri közreműködésével készült nerd romkomot egész egyszerűen bűn kihagyni. Az igaz ugyan, hogy magasról tesz a politikai korrektségre és sokszor kifejezetten beteg, de végtelenül szeretnivaló és szórakoztató. És félelmetesen vicces.
A helyszín – ahogy az a címből is sejthető – Amerika, méghozzá egy sivár középnyugati külváros. Itt él Simon, a hardcore punk rocker, aki egy gyújtogatás és egy rendőrségi ügy miatt szökésre kényszerül – már megint. Most azonban mellé szegődik a szerencse, ugyanis véletlenül összefut Pattyvel, aki bár kicsit furcsán viselkedik, örömmel és lelkesen segít neki. Szinte azonnal meg is hívja magukhoz egy családi vacsorára, ami jól jelzi Simon számára, hogy Patty oldalán biztonságban lesz, amíg elül a balhé, az este végére azonban nyilvánvalóvá válik számára, hogy nem a vak szerencse, hanem a sors hozta össze éppen ezzel a lánnyal… Találkozásuk és rohamtempóban fejlődő kapcsolatuk egy sor lehetetlen helyzethez vezet, s miközben modern Bonnie és Clyde-ként menekülnek az eléjük gördülő – illetve a saját maguk által maguk elé gördített – akadályok elől, rájönnek, hogy nincs is náluk összeillőbb pár a Földön.
Az Amerikai vacsora Adam Rehmeier második nagyjátékfilmje – amelynek megtekintése előtt nem árt felelevenítenünk, hogy az elsőt, a The Bunny Game (2010) című horrort a brit filmosztályozási tanács „minősítésre alkalmatlannak” ítélte. Nem azért, mert borzalmas, hanem azért, mert olyan szinten brutális, hogy már-már valóban nézhetetlen. De miért fontos ezt megemlíteni? Nos, azért, mert a rendező-forgatókönyvíró-operatőr merészsége és kompromisszum nélkülisége nagyban érezhető az Amerikai vacsorán is – még úgy is, hogy ez nem egy gyomorforgató, öncélú horror, hanem egy aranyos romantikus komédia.
Egyébként tényleg az. A fókuszban egy fiatal pár egymásra találása áll, a nagy, eredeti és szeretnivalóan merész ötlet viszont az, hogy ez a pár meglehetősen furcsa. Hiszen adott egy magányos farkas-szerű, öntörvényű punk figura, aki mindenféle szabályra meg úgy általában mindenre és mindenkire magasról tesz, s egy, a suliban halálra szekált, magának való, a saját világában létező furcsa lány, aki nem tudja, mit jelent az, hogy sunázni, de önkívületi állapotban táncol a szobájában a kedvenc punkzenekara zenéjére és lefotózza magát maszturbálás közben, hogy aztán a képet elküldhesse a frontembernek. A frontembernek, akinek az arcát még sosem látta, mivel a koncerteken símaszkot visel – és akiről igen könnyen kiderülhet, hogy nem is olyan elérhetetlen, mint hitte…
Patty és Simon első ránézésre lehetetlen párosításnak tűnnek, de épp ebben a lehetetlenségben rejlik az Amerikai vacsora ereje. No, meg ebben a két hihetetlenül jól megrajzolt karakterben, akiket Emily Skeggs és Kyle Gallner pofátlanul jól keltenek életre. Az első pillanattól működik közöttük a kémia – de még mennyire működik! –, s bár az anarchikus-romantikus coming-of-age sztorijuk nincs túl mesterien megírva, ők ketten képesek kiegyenesíteni az egyenetlenségeket és elérni, hogy szemet hunyjunk még a kissé összecsapott befejezés felett is.
De a két főszereplőnek köszönhető az is, hogy gond nélkül elfogadjuk, hogy a forgatókönyv minden, csak nem politikailag korrekt – sőt, olykor például erősen homofób –, ahogyan az is, hogy cseppet sem giccses az üzenet: mindenki megtalálja az igazit.
Azt viszont vétek lenne elhallgatni, hogy hiába idézi az Amerikai vacsora erősen John Hughes tinifilmjeit, Adam Rehmeier nagyon egyedi módon mesél, s nem közhelyes, hanem szellemes, egyenes és tényleg hihetetlenül merész. Az első képkockákkal rögtön undort kelt a nézőjében, hogy aztán jelenetről jelenetre döntse le azt a falat, amelyet a fokozatosság megteremtése érdekében saját maga emelt, s amelynek romjain átlépve igazán átérezzük, mi minden bújik meg a középosztály családi vacsorái mögött. Persze, e fal leomlásában igen nagy szerepe van a fergeteges zenének és az ahhoz tökéletesen illeszkedő vágásoknak, valamint a sivár környezetbe életet csempésző képi világnak, de ami a legfontosabb: a két főszereplőnek, akiknek még akkor is szurkolunk, amikor megy a stáblista.
