Reminiscence, rendező: Lisa Joy, szereplők: Hugh Jackman, Rebecca Fegurson, Thandiwe Newton, Cliff Curtis, Marina de Tavira, Daniel Wu, Mojean Aria, Brett Cullen, Angela Sarafyan, amerikai sci-fi, romantikus 116 perc, 2021 (12)
Menj el a múltba!
Douglas Quaid és a Total Recall óta tudjuk, nem túl szerencsés dolog a múltbeli emlékekbe beleturkálni, visszahozni, újraélni azokat. Pláne túl mélyre süllyedni bennük, mert könnyen előfordulhat, hogy a felszín alatt marad az emlékezni vágyó. Így jár sajna Hugh Jackman, sztorin belül és azon kívül egyaránt. Hiszen főhősként maga is az emlékek rabjává válik – ami ha nem is túl eredeti, de tovább bontható alapötlet – és színészként, mert az Új múltban addig-addig szenved az elvesztett szerelemtől, hogy az már a filmet is a Miamit lassan elöntő tenger mélyére húzza.
Pedig az alkotói gárda alapján jobb emlékekkel kellene visszagondolnunk a filmre. A minőségi Westworld egyik alap alkotója – Christopher Nolan sógornője, a szintén androidos Jonathan felesége –, Lisa Joy írta-rendezte a történetet és hozta magával a széria egyik alap szereplőjét, Thandiwe Newtont – aki most használja először eredeti, ám első stáblistáin véletlenül, később már szándékosan elírt zimbabwei keresztnevét. Valamint a karakteres mellékszereplő Angela Sarafyant (Kemény zsaruk, 24, Döglött akták, A mentalista, Gyilkos elmék és más krimik epizodistája) és a most langyosan melankolikus, egyébként kiváló zeneszerzőt, Ramin Djawadit (Trónok harca, Vasember, A titánok harca, Tűzgyűrű). Ám az a közös munka, ami a kisképernyőn egyórás időtartamban jól működött, mozivásznon, duplaannyi időben már céltalan, erőltetett, valamiféle romantikus neo-noir, SF-cyber-noir keverékként szenvelgett a lassú vízben…
A közeljövőben a klímaváltozás következményeként Miamit lassan elnyeli a tenger és a magas hőmérséklet miatt az emberek nagy része csak éjszaka éli a „megszokott” életét. Ebben a zavaros, önmagából kifordult világban viszi vállalkozását a veterán Nick Bannister (Jackman) és üzlettársa-barátja, Watts (Newton): többségében reményvesztett ügyfeleik számára segítenek újraélni az emlékeiket. Egy napon betoppan hozzájuk a sugárzóan vonzó Mae (Rebecca Ferguson), aki a szupertechnika segítségével csupán az elveszettnek gondolt kulcsait szeretné megtalálni. A keresés olyan jó eredményt hoz – ha már egyszer romantikáról van szó –, Bannister szívévek kulcsát is sikerül megtalálnia. A nőről közben kiderül, hogy egy nightclubban énekel, ám ennek ellenére a pár között romantikus kapcsolat szövődik – egészen addig, amíg hónapokkal később Mae minden szó nélkül el nem tűnik Bannister életéből.
A összezavarodott, fájó szívű szerelmest nem hagyja nyugodni a dolog, ezért – veszélyes módon a saját virtuális berendezését is felhasználva és persze, bizalmatlan társa rosszallását kiváltva – nyomozásba nem kezd. Így jut el New Orleansbe, egy Saint Joe (Daniel Wu – Újabb rendőrsztori, Warcraft, Űrvihar, Tomb Raider, Into the Badlands) nevezetű drogbáróhoz, ahol meglepő, új infókat tud meg „szerelméről”. Még beljebb ásva a múltba, gyilkosságok, átverések, hazugságok, emberrablások hálójába ragad és miközben egyre mélyebben kutat a saját emlékeiben, annál távolabb kerül attól a – hazug – Mae-től, akibe korábban beleszeretett…
Blade Runner light találkozik A máltai sólyommal. A jövőbeli, lassú pusztulásra ítélt, modern világ és a fekete-fehér, melankolikus krimi romantikusnak szánt elegye akár jól is működhetne, ha a rendező a történet izgalmas kibontása helyett nem Hugh Jackman szívfájdalmára és szenvedésére koncentrálna. Abból pedig kapunk bőven, így az a hullámsírba taszítja a nyomozás csavarjait és a gyéren adagolt akciók izgalmát is. Lisa Joy lassú sztorimesélése messze elmarad a neves sógor összetett, remek történetvezetésétől és bár kapunk pár kellemesen látványos képet, a színészek játéka sem tudja igazán a magasba emelni a filmet. Jackman a megszokottan férfias – és sokat szenved –, Cliff Curtis rutinos rosszfiú, viszont Daniel Wu remek a tenyérbemászó gengszter szerepében. Kár, hogy Newtonra az elégedetlenkedő side-kick szerepét osztották, de leginkább fájó, hogy a szép, szexi és remek hangú Rebecca Ferguson egy idő után már csak a mesélést lassító emlékképek karaktereként tér vissza.
Lehetett volna egy remek, környezetvédelmi társadalomkritikába – egyébként mi szerepe van az emelkedő víznek? – bújtatott krimi-szerelmi történet az Új múlt, ám sajnos a film elveszik a kavargó emlékek fájdalmában, így nem több, mint egy vízzel teli kádban keltett apró hullámverés. Még akkor is, ha abban a kádban maga Hugh Jackman lubickol. Alsógatyóban…
