Fejlesztő: Monokel; Kiadó: Thunderful Publishing, Mixtvision; Platform: PC, Xbox Series X|S, PS5
Az emberiség legsötétebb múltját idézi a White Shadows, ami egy német expresszionista filmbe öltöztetett interaktív kalandjáték megható történettel, állati szereplőkkel.
A White Shadows főszereplője egy sötét városban élő hollólány, aki menekülésre kényszerül, miután megelégelte a brutális erőszakon és elnyomáson alapuló disztópiát, melynek hozadékaként – az elit hazugságai révén – fajtáját a hierarchikus ranglétra legaljára helyezte. Utazása során gyilkos gépek és barátságtalan lények (állatok) törnek az életére, miközben a metropolisz legfényesebb pontjaitól át a legzordabb mélységekben találja magát.
Első ránézésre sokak számára a Limbo ugorhat be a Monokel debütáló játékáról, s való igaz, játékmechanikai szempontból számos hasonlóság fedezhető fel a két platformer között, de a White Shadows nem egy újabb kétes értékű remake. Jelen tesztalanyunkban hasonlóan fontos cselekmény a mászkálás, azonban jóval kevesebb időt tesznek ki az ügyességi részek, ami miatt talán picit csalódást keltő lett az év tán egyik utolsó ígéretes független játékprogramja. Persze, az irányítás mellett csupán két billentyűt alkalmazhatunk (ugrás és használat), minek következtében ezúttal is tologatnunk kell kalitkákat és váltogathatunk kapcsolókat, valamint számos szcénában próbára tesszük a reflexünket, de a játékmenet sava-borsa mégiscsak főként rohangálással telik.
Mindazonáltal a körítés jóval aprólékosabban kidolgozott, mint a Playdead bő tíz esztendős kultikus remekénél; ugyanis a világ, amiből szerencsétlenül járt szárnyasunkkal keressük a kiutat, gyakorlatilag folyamatosan lüktet és adagolja a háttérinformációkat, hogy ifjú hősünket milyen agymosó hatások érik mindennapjaiban. Látványvilág perspektívájából a White Shadows főhajtás Fritz Lang klasszikusa és Orwell szatirikus kisregénye, az Állatfarm előtt. Inspirációként hatott rá a 100 évvel ezelőtti német filmgyártás és a hajdani, szélesvásznú propaganda szagú hírműsorok, melynek tanúságai akár még mai szemmel nézve is aktuálisak lehetnek.
Kalandjaink közepette gyakorta klasszikus melódiákat hallgathatunk: veszélyekkel teli barangolásunk közben felcsendülnek többek közt Mozart, Beethoven és Strauss legismertebb tételei. Az alkotók pompás érzékkel nyúltak a szerzők megunhatatlan muzsikáihoz, amik harmóniában vannak a játék filmnoiros stílusával, s ezek ötvözete impozáns, egyben páratlan összképet nyújt.
Bő két óra alatt elvergődhetünk a White Shadows felemás kivitelezésű lezárásáig, habár a végső fejezeten érződik, hogy a játék készítői kifogytak a kreatív ötletekből (vagy esetleg a költségvetésből). Az utolsó fejezet mondanivalókból és a grafikai elemekből jócskán visszavett és a közhelyes befejezés több, mint bosszantó, mondhatni idegen attól, amit a Monokelnek aprólékos munkával sikerült felépítenie.
Legutóbb ezt teszteltük:
