Fejlesztő: Studio MDHR; Kiadó: Studio MDHR; Platform: PC, Xbox One, PS4, Switch, Apple Arcade
Hamarosan műsorára tűzi a Netflix a Csészefej és Bögrearc című sorozatot, vagyis a The Cuphead Show-t. Ismétlés gyanánt nekiveselkedtünk a közel öt évvel ezelőtt megjelent ügyességi játéknak, amit csak a műfaj legkitartóbb hódolói gyűrnek le.
A Cuphead című platformert a ’30-as évek rajzfilmjei ihlették. A főszereplőket egy 1934-ben készült, de végül két esztendővel később bemutatásra került, második világháborút felkonferáló japán propagandafilm egyik karaktere ihlette, a szélesebb inspirációt azonban a Disney és a Fleischer Studios klasszikusai hősei jelentették. Úgymint például Betty Blue, Popeye vagy éppen Mickey egér figurája. A Studio MDHR játékának középpontjában Cuphead és Mugman áll, akikre a mindennapokban Elder Kettle vigyázó szemei figyelnek. Intelme ellenére a testvérek belépnek az Ördög kaszinójába, ahol természetesen a gonosz démon is felbukkan, majd felajánlja a duó számára, hogy dupla vagy semmi alapon elnyerhetik tőle az összes pénzét.
A kocka elvetése azonban balul sül el, és ezért az Ördög el akarja kobozni a lelküket. Hosszas alkudozás után kegyelemhez jutnak, ám tartozásukat mindenképpen törleszteniük kell úgy, hogy begyűjtik a „lélek szerződéseket”, melyekkel az adósok megszöktek. Itt lép be a játékos a Cuphead ámulatba ejtő világába, ami nem követi a hagyományos ugrálós címek játékmenetét. A mauzóleumos pályákat leszámítva (amiben egy urnát kell szellemek támadása elől megvédenünk) gyakorlatilag minden egyes kézzel rajzolt helyszínen az a feladatunk, hogy legyőzzük a soron következő főellenfelünket. Ez alól kivételnek továbbá valamelyest a Run n’ Gun típusú szintek mondhatók: itt gyűjtögethetünk pénzt, s az egyszerűbb ellenséges szándékú lények is a vesztünket akarják, de a katarzis továbbra is a „boss fight”-ra fókuszál.
Szólóban vagy társunk közreműködésével vívhatunk párharcot, nehézségét főleg az adja, hogy nem látható nemeziseink életereje és tán emiatt tűnhet úgy, hogy nehéz felül kerekedni rajuk. Való igaz, hogy a játék egyes szakaszai kínkeservesen bonyolultak, de igazából haladási tempónktól függően legfeljebb 2-5 perc alatt győzelmet abszolválhatunk. Szereplőink ujjával tudunk lövöldözni, de ennek ereje jócskán eltörpül a spéci képességük mellett, amit nem árt a megfelelő pillanatban elsütni. A „boss”-ok elleni párbajok ugyanis fázisokra vannak osztva, ezeknek egyes részei alacsony kihívást nyújtanak, viszont akadnak köztük sok gyakorlást igénylő szcénák is. Az extra tálentumunkat riválisunk sebzésével tölthetjük fel, de rózsaszín ellenfeleinken pattogva (perry) hamar maximalizálhatjuk azt.
Az érméket a boltokban tudjuk elherdálni több hp-ra, automatikus szökdécselésre, erősebb sebzésre és még sorolhatnám, de persze mindegyiknek van némi hátulütője. Valamennyi diadalunk jutalmául bizonyítványhoz jutunk, melyben az összegzés átlaga az életerőnk száma, az említett pattogás és különleges tulajdonságunk teljes töltöttsége, illetve az időintervallum alapján kerül kiszámításra. Az információk lényegében statisztikaként szolgálnak, de legnehezebb fokozaton több teljesítményt/trófeát is beszerezhetünk, ha netán sikerült mindegyiket A+-osan abszolválnunk.
Pazar látványvilágú játék a Cuphead, művészeti szempontból szenzációs – olyannyira, hogy ilyet tényleg nagyon ritkán tapasztalunk. Az elhasznált kópiákra emlékeztető effektusok nagyon sokat tesznek hozzá az összképhez, szinte olyan, mintha egy ősrégi rajzfilmmel játszanánk. Általában nincs ínyemre, ha a grafika adja el a játékot, de a tengerentúli fejlesztők ügyesen megtalálták az egyensúlyt a külcsín és a belbecs között, nem véletlenül telt tíz évbe, mire eme nosztalgikus mesterművüket rendesen összerakták. Remek hír, hogy a február 18-án debütáló The Cuphead Show után június végén érkezik a régóta várt DLC. Vajon a The Delicious Last Course-ban is hasonlóan elborult ütközetek várnak bajnokainkra?
Legutóbb ezt teszteltük:
