Katonafeleségek (Military Wives), rendezte: Peter Cattaneo, szereplők: Kristin Scott Thomas, Sharon Horgan, Emma Lowndes, angol vígjáték, 112 perc, 2019., 12 éven aluliaknak nem ajánlott!
Kétségben az erő
Az Alul semmi kétszeres Oscar-jelölt rendezője ezúttal egy brit katonai bázisra visz minket, ahol a nők egy amatőr kórust alapítanak, amíg férjeik háborús körülmények között teljesítenek szolgálatot. A Katonafeleségek kellemes szórakozást nyújt, miközben humorral oldja a feszültséget, hiszen olyan dolgokról is szó esik benne, mint a feldolgozatlan gyász, az állandó bizonytalanság, vagy a rivalizálás.
Egy brit katonai bázison járunk, a férfiak hajnalban összegyűlnek és elindulnak a csatamezőre. Az otthon maradt feleségek többsége vagy a bázison belül dolgozik vagy háztartásbeli, ezért a sereg arra biztatja őket, hogy férjeik távollétében valami hasznos dologgal múlassák az időt. Ki is választanak egy vezetőt, hogy kovácsolja össze őket és találjon ki valami szabadidős programot és miután több kezdeményezés is kudarcba fullad, a közös éneklés mellett teszik le a voksot.
Lisa (Sharon Horgan) nagy elánnal veti bele magát a szervezésbe, pedig a lányok többsége semmilyen előképzettséggel nem bír és a feladat, hogy ebből egy igazi kórus szülessen, szinte lehetetlennek tűnik. A szervezésben jártas, arisztokratikus megjelenésű és nyughatatlan Kate (Kristin Scott Thomas) szívesen átvenné az irányítást, csakhogy nem őt jelölték ki erre. A két nő rivalizálása sokkal inkább árt, mintsem használ az ügynek.
Az egész valahogy mégis elkezd működni, még ha döcögve is, hiszen az elején szinte semmiben nem értenek egyet és látva a bénázást, többen elbizonytalanodnak és/vagy visszakoznak. A kórus mindössze egyetlen alkalommal lép fel a helyi piacon, amit szerény érdeklődés övez, ennek megfelelően a siker is mérsékelt. A sereg valamiért mégis felbuzdul ezen és bármiféle közbülső állomás nélkül kapásból a Royal Albert Hallt célozza meg. Hatalmas nyomás nehezedik rájuk, hiszen ők ezt nem azért vágtak bele ebbe, hogy értő közönség előtt bőgjenek le.
A próbák mellett bepillantást nyerhetünk a hétköznapi életükbe, abba, hogy miként is élik meg a katonafeleség sorsot. Máshonnan jöttek, mást hoztak magukkal, vannak köztük olyanok, akik jó családból származnak és jó iskolába jártak és vannak olyanok, akik nem. Bár mindannyian a családot választották a karrier helyett, a férjeik nem egyforma pozíciót töltenek be, egy ezredes felesége teljesen máshogy viszonyul ehhez az egészhez, mint egy őrmesteré. Ahogy a seregben is vannak rendfokozatok, úgy köztük is létezik egyfajta hierarchia, amit kezelni kell. A cselekmény a társadalmi különbségekre is jól rávilágít.
Ha ez nem lenne elég, minden nap meg kell vívniuk a maguk harcát a lázadó kamasz gyerekeikkel, aki elvágyódnak innen. A bázisok közelében nem sok mindent lehet csinálni, az apjuk folyamatos veszélynek van kitéve, az anyjuk emészti magát és az állandó költözés miatt lehetetlen hosszútávú barátságokat, kapcsolatokat kialakítani. Egyetlen fiatal sem vágyik ilyen életre.
Amikor a harcmezőről rossz hírek is érkeznek, a sebesülés vagy halál tényét egymást támogatva, közösen kell feldolgozniuk. Természetesnek tűnik, hogy aki egy katonához megy feleségül, annak számolnia kell a következményekkel, de azért ez mégsem ilyen egyszerű. Az éneklés egy időre elfeledteti a gondokat, értelmet ad az életüknek, hasznosnak, fontosnak érezhetik magukat, tartoznak valahova és ez jó.
A pandémiának „köszönhetően” mostanában akár 2-3 éve készült alkotások is helyet bérelnek maguknak a hazai mozikban és a Katonafeleségek a maga bájával és ártatlanságával abszolút vállalható program. Szépen illeszkedik abba a sorba, mely filmek közös sorsban osztozó emberek egymásra találásáról és egy hirtelen – lehetetlennek tűnő és mások által megmosolygott – ötlet megvalósításáról szólnak. Ez a történet igaz és az első ilyen kórus megszületését meséli el nekünk, ma már számtalan ilyen létezik világszerte. 
