Fejlesztő: Santa Monica Studio; Kiadó: Sony Interactive Entertainment; Platform: PS4, PS5
Nem hibázott a God of War Ragnarök és csont nélkül bedobta a hárompontost.
Aki kicsit is képben van a videojáték piaccal, az tudja, hogy az utóbbi időben az egyszemélyes, sztori orientált játékok jelentették a Sony fő erősségét. Mindezt sikerült olyan szintre pörgetniük, hogy még akkor is sikerül értékelhetőt alkotni, amikor kevésbé jönnek össze a dolgok – magyarán még a kevésbé sikeres címeik fogadtatásáért is más két kézzel kapna. A népszerű franchise-ok száma mára már szép számot ért el, köztük is a God of War széria az egyik legismertebb és legkedveltebb.
Nem titok azonban, hogy Kratos kalandjainak is volt egy leszálló ága. Az első három rész elképesztő sikerét ha nem is egy gyomros, de egy mérsékeltebb siker követett az Ascension képben, aztán következett egy öt esztendős szünet. A sorozatot a 2018-as soft reboot helyezte vissza térképre, mégpedig nagyban köszönhetően Cory Balrog a visszatérésének, akinek nem kis részben voltak köszönhetőek a korábbi epizódok is. A szakember azonban a Ragnarök kapcsán már csak mint producer funkcionál (a pletykák szerint már egy új franchise előkészítésén ügyködik), így óriási kérdés volt, hogy a Santa Monica Studio “egyedül” is megbirkózik-e a feladattal és nem követ-e el olyan hibákat, mint év elején a Horizon Forbidden Westet kicsit kapkodva kiadó Guerrilla Games.
Egyszerű volna azt felelni a két kérdésre, hogy igen és nem, aztán mindnyájan mehetnénk a dolgunkra, de úgy érzem aki nekifogott eme sorok olvasásának, az ettől egy kicsit többre kíváncsi. Elöljáróban leszögezhető, hogy az új kaland kiválóan sikerült, méltó folytatás, a készítőknek meg külön kudos, hogy nem időhúzásra játszottak. A viking mitológia mint háttér ugyanis csak az előző epizódban debütált, de nem lett az újkori részekből trilógia, hanem a mostani folytatással le is zárták ezt a vonalat, ami mindenképpen jó döntés.
A 2018-as előd másik nagy újdonsága a setting mellett Kratos igen komoly jellemváltozása volt. A háború istene teljesen új oldaláról mutatkozott meg, mivel időközben apa lett. A csonka család (egyikük a feleséget, másikuk az anyát gyászolta) belső vívódása egészen különös hangulatot adott és a páros is sokkal bensőségesebb volt ilyen módon, mint amit bármely másik cím sidekickjei adtak. A Ragnarök hasonlóképpen ugyanerre épít, de időközben évek teltek el és ez a leginkább Atreusnak tett jót. Nem az az idegesítő kisfiú már (így akit irritált az előző részben, itt most átértékelheti a véleményét), hanem félúton jár a felnőttség felé, vagyis igazi tinédzser annak minden velejárójával. Apja is ennek megfelelően próbálja másképp kezelni, sokkal inkább társak, még ha összezördülések továbbra is akadnak szép számmal.
Az új sztori tehát nem kis részben ismét erre az érzelmi alapra épít, de nem csak a főszereplők közötti viszonyt bontja ki. Ugyanígy belelátunk majd kicsit jobban a mellékszereplők mindennapi gondjaiba, egymáshoz és a főhősökhöz való viszonyába, amely még családiasabbá, emberközelibbé teszi a hangulatot mint eddig. Visszatér rengeteg ismerős, akadnak majd új barátok (és persze ellenségek), s habár a spoilerezés legapróbb szikráját is szeretnénk elkerülni, azt azért meg kell említeni, hogy nem folyton szigorúan csak Kratos és Atreus kettőse lesz a középpontban, hanem akadnak majd más felállások is. Mindez pedig pont azért is jó, mert segít sok esetben másokat is közelebb hozni a játékoshoz.
A történet azzal indul, hogy Freya, a barátból lett ellenség (ennek megértéséhez nem árt az előzmények ismerete) üldöz minket látványos módon. Midgardban beköszöntött a tél, ráadásul három szigorúan egymást követő téli évszak, amely a Ragnarök eljövetelének egyértelmű előjele. Hőseink szeretnék megakadályozni ezt és a felesleges vérontást, épp ezért Týr nyomába szegődnek (aki a vikingeknél töltötte be a háború istene címet), hogy szövetségesre leljenek személyében. S hogy kik lesznek ezúttal a főellenségeink? Hamar kiderül, mert az előző részhez hasonlatosan mindjárt a játék elején bemutatkoznak. Neveket azonban nem írnék, még akkor sem, ha viszonylag egyértelmű, hogy kiknek ártott a legtöbbet Kratos a korábbiakban. Továbbá a skandináv mitológia sem ma keletkezett, alsó hangon évszázadok óta közismert és egész biztosan nem áll embargo alatt. Így aki képben van, az nem fog meglepődni a fejlemények kapcsán (más csak azért sem, mert a trailerek is bőven utalgattak).
Beszéljünk inkább a játékmenetről…. ami tulajdonképpen nem változott igazán sokat – a bevált recepten minek fordítani? Csiszolni azonban lehet és az meg is történt. Anélkül, hogy a részletekbe belemenően hosszas bekezdésekben végigmennénk mindenen, inkább csak távirati stílusban: A harcok sokkal pörgősebbek lettek, jobban használatba vehetjük a környezetet is az ellenségek ellenében és az őrjöngő vadállattá tévő düh is gyorsabban aktiválható. A fegyvereink közül – mint azt a többes szám elárulta, alapból megkapjuk mindkettőt – a balta a jeget, a láncos pengék pedig a tüzet reprezentálják és ez mind a harcok, mind a logikai feladványok során visszaköszön. Érdemes tehát mindkettőt fejleszteni, használni. Csakúgy mint a többi felszerelést, a páncélzat mellett immár a pajzsokat is módosíthatjuk.
A menürendszer picit megváltozott és elsőre idegenül hat majd, de könnyen hozzá lehet szokni. A fejlesztéseket továbbra is Brok és Sindri mosolyogtató párosa hozza el és a birodalmak közötti utazásban is az ő segítségükre számíthatunk. Ők fognak nekünk átjárókat nyitni, amelyek kezdetben picit korlátozottabbak, de a kalandozások során immár mind a kilenc régióba ellátogathatunk, amely az előzménynek olyan szinten fájó hiányossága volt, hogy egyesek titkos DLC-t sejtettek a háttérben, s hogy emiatt van lezárva néhány terület.
A grafikáról és a pálya tervezésről csakis felsőfokban lehet nyilatkozni. Jellemzően úgy tudnám lefesteni a dolgot, hogy az A Plague Tale: Requiem tesztje után (melegváltásban érkezett a God of War példánya), kis túlzással olyan érzés kerülgetett, mintha ugrottunk volna egy generációt (pedig az is nagyon szép játék, csak hát a képernyőscroll akadozása sokat ront az összképen). A már ismert helyszínekre is izgalmas lesz visszalátogatni, mert ugye a Ragnarök érkezésének szele sok minden megváltozott, Midgarban például hó és jég borít mindent. A többi környezet sem kutya, s ha már így fogalmaztam rengeteg állattal találkozunk majd, többféle járművünk lesz (a jól ismert csónak mellett szán, kisvasút is akad …. a többi legyen meglepetés), a textúrák minősége, a szájszinkron, de az animációk is mind elképesztően részletesek. Utóbbira jó példa, amikor Sindri leereszkedik egy kútba, hihetetlen módon elszöszmötöl – megigazítja a lámpát, elejt valamit, kezeli a csörlőt – mindezek teljesen le vannak animálva, pedig több helyen is megúszósra lehetett volna venni a figurát.
Technikai oldalról is csupa jó hírrel szolgálhatok. A játék fejlesztése ugyan PS4-en indult és ennél fogva az is maradt a vezér platform, azért a PS5 lehetőségei is ki lettek használva, még ha nem is maximálisan. A szokásos két grafikai módozat közül választhatunk (de ha van HDMI 2.1 képes TV készülékünk, akkor két további elérhető), én inkább a képfrissítésre mentem rá, mert 60 FPS mellett is kellőképpen elégséges volt a felbontás és szép maradt a látvány. A DualSense lehetőségei is szépen ki vannak aknázva, élményt jelent a a használata. Összességében azt tudom mondani, hogy sokkal kevésébé érzékeltem az előző generáció visszahúzó erejét, mint a már említett Horizon Forbidden West esetén. Bugokról sincs méteres listám, ugyan a kezdés kicsit ijesztő volt, mert rögtön két kőkemény fagyással indított a játék, ezt egy másnapi patch kijavította. Egyetlen apróság zavarta meg a nagyjából negyven órás rohangálásomat (a történeti szálhoz önmagában elég húsz is), mégpedig hogy egy alkalommal Atreus nem igazán volt hajlandó segédkezni a harcoknál és a puzzle feladványoknál, de egy újraindítás megoldotta a dolgot.
Azt hiszem nem túlzás, ha a God of War Ragnarök máris odakerül az év végi szavazásokhoz használt “év játéka” kalapba. Nagyszerű a látvány, újra kiváló a játékmenet, a sztori pedig igazán jól szőtt (emlékezetes szinkronnal és alakításokkal, melynek tolmácsolását magyar felirat is segíti) és remekül mutatja be a kapcsolatokat. Mindezt úgy mondom, hogy nem igazán vagyok God of War rajongó, az előzményekből nem is volt meg mindegyik, de ahogy a 2018-as résznél, itt sem tudok mibe belekötni. A fél pont levonás is igazából annak szól, hogy így két évvel a generációváltás után engedjük már el a PS4-et. Szép volt, jó volt, de jobb volna most már az új gépre koncentrálni, s hogy mi mindent lehet belőle kihozni. Üzleti és fejlesztési szempontból maximálisan megértem a Sony hozzáállását, de mint játékos nem. A végére pedig egy jó tanács: a(z első) stáblista után fogadjuk meg Mimir ajánlását és látogassunk el az általa ajánlott eseményre, úgy lesz kerek minden.
Legutóbb ezt teszteltük:
