Jackie Brown, rendezte: Quentin Tarantino, írta: Quentin Tarantino, Elmore Leonard: Rum Punch c. novellájából, szereplők: Pam Grier, Samuel L. Jackson, Robert Forster, Robert De Niro, Bridget Fonda, Michael Keaton, Chris Tucker, amerikai krimi, 154 perc (15)
25 éve, 1997. december 25-én került a mozikba a Jackie Brown Amerikában. Tarantino filmográfiájában, azért is egyedülálló, mert itt más könyvéből dolgozott, Elmore Leonard Rum Punch címűjét adaptálta vászonra. Szerintünk ez is kötelező!
Jackie Brown (Pam Gier) stewardess egy eléggé rosszul fizető légitársaságnál. Épp ezért néha csempész némi pénzt a fegyverkereskedő Ordell Robbie (Samuel L. Jackson) kedvéért. Ám egyik nap lebukik, onnantól fogva Ordell és az FBI közt őrlődve próbálja megúszni a börtönt és természetesen a saját életét is szeretné megmenteni. Ebben a csavaros észjárásán kívül segítségére van Max Cherry óvadékügynök is (Robert Forster).
A Jackie Brown országos USA premierje karácsonykor, december 25-én volt, 1997-ben. Míg nálunk pontosan 15 hónappal később, vagyis 1999. március 25-én mutatta be a UIP-Duna Film. Bár akkoriban még voltak pár hónapos csúszások a tengerentúli és a hazai premierek közt, azonban ennyi idő így is extrém hosszú. Ennél érthetetlenebb talán csak a Hetedik c. film bemutatója volt, ami bár az USA-ban hatalmas kasszasiker volt, a magyar forgalmazó azonban több mint egy évet várt a hazai bemutatással. Szerencsére ez a korszak már elmúlt és manapság egy akármilyen film bemutatója legrosszabb esetben heteket késik a kintihez képest.
Maga a film egyébként nem volt hatalmas kasszasiker, de bukásnak sem lehet nevezni, elvégre alacsony költségvetéssel készült és simán behozta az árát. Mellesleg a kritikusok és a közönség is pozitív véleménnyel volt róla. De tény, hogy ez egy nem tipikus közönségfilm, inkább egy átverős történetbe oltott lassú szerelmesfilm. 
Nem létezik olyasmi, hogy egyszerű Tarantino-film és ebből a szempontból az életműben kissé rendhagyóra sikeredett Jackie Brown sem kivétel. Tarantino a Ponyvaregény sikere után gyakorlatilag azt csinálhatott volna, amit akart. Még a Féktelenül rendezését is felkínálták neki. De ő inkább személyesebbre vette a dolgot: kedvenc írója, Elmore Leonard Rum Punch c. könyvét adaptálta filmvászonra. És mivel QT leginkább a 70-es évek filmjeiért rajong, így az akkori időszak egyik filmműfaja, a blaxpoitation egyik nagy sztárját, Pam Grier-t nyerte meg főszereplőnek és egyben a film címét és átírta a főhős karakterére. Mellette partnernek azt a Robert Forstert választotta ki, aki már az ötvenes éveinek közepét taposta és még sosem szerepelt másban, csak ilyen Aligátor kategóriájú B-filmekben.
Samuel L. Jackson szinte adott volt Ordell szerepére, a társát alakító Robert De Niro azonban nehezebb ügy volt. QT tudta ezt és a maximalizmusról híres színész hiába bombázta rengeteg kérdéssel a rendezőt karakteréről (pl. hogy milyen cipót viselne az általa játszott Louis Gara), Tarantino mindenre tudta a választ. És meglepő módon De Niro a legviccesebb karaktert alakítja a filmben. Továbbá megnyerte magának Bridget Fondát, valamint a karrierjében akkoriban kicsit megkopó Michael Keatont is és egy nyúlfarknyi szerepben maga Chris Tucker is tiszteletét adja.
Mint azt írtam is, a Jackie Brown sok tekintetben rendhagyó Tarantino filmográfiájában. A mai napig ez az egyetlen mozifilmes adaptációja. Az általa rendszeresen használt cinemascope képarányt felcserélte az 1,85:1-es arányra, mert az jobban illett a blaxpoitation filmek stílusához. Mellesleg az addig dolgozó Andrzej Sekula operatőrt is lecserélte az addig Robert Rodriguezzel dolgozó Guillermo Navarro-ra, aki szakított a Sekula által színpadiasan bevilágított képeivel és helyette sokkal természetesebb hatású világítást eszközölt. Ez a fajta realizmus teljesen hiányzik Tarantino többi filmjeiben, itt viszont sokkal intimebb lett a légkör. És erre szükség is volt, hiszen hiába is reklámozták úgy a filmet, mint valami modern kori nagy balhét: a film igazi fő szála valójában a Jackie és Max közti csendes és visszafogott románc volt.
A filmbeli erőszakábrázolás is egészen más, mint QT többi filmjénél. Bár történik néhány gyilkosság, de igazából alig látni belőlük bármit is. Ez a fajta visszafogottság sem előtte, sem utána nem volt jellemző, ahol nem egyszer hektoliter számra ömlött a vér a szereplőkre. Itt ellenben csak magát a pisztolylövést hallhatjuk, az áldozatok halálát sem feltétlen mutatják premier plánban, csak kamerán kívül. Akármilyen furcsa is, de ezzel a halálesetek sokkal valóságosabbnak tűnnek, mint az egyébként sokszor rajzfilmszerű elhalálozások Tarantino többi filmjében.
Ami viszont nem rendhagyó, az a filmzene: Tarantino híres arról, hogy remek dalokat választ filmjeihez és ebben a tekintetben a Jackie Brown nem kivétel. Legtöbbször a 70-es évek dalait használja fel (még Pam Grier egyik dala is megszólal, a Long Time Woman), de azért belerakott egy dalt 1996-ból is (Foxy Brown – Letter From The Firm), hogy azért jelezze a nézőnek, hogy melyik évben is játszódik a történet. De sokkal emblematikusabb lett a The Delphonics dala, ami nem egyszer hangzik el a filmben és ami Jackie és Max bimbódzó románcának kiindulópontját szimbolizálja. És nem szabad elfelejteni a filmindító Across 110th Street c. Bobby Womack dalt és amely képsorok alatta megidézik a Diploma előtt c. film nyitójelenetét.
Pam Grier és Robert Forster karrierjének adott egy löketet a Jackie Brown, amit Forster jobban tudott kamatoztatni. Egészen 2019-es haláláig dolgozott és szerepelt mindenféle minőségű filmben, de a lényeg, hogy simán moziban is el lehetett már csípni egy-egy alakítását, aminek nem lehetett eléggé örülni (még ha maguknak a filmeknek nem annyira örültünk). Az idén 73. évét taposó Grier ellenben csupa bukásban és apró filmben szerepelt, de szerencsére ő sem tétlenkedik, bár leginkább tv-s produkciókban lehet már csak látni őt. Bridget Fonda még forgatott pár évig, aztán 2002-ben teljesen visszavonult a filmezéstől.
De Niro és Jackson ellenben a csapat legaktívabb tagjai, akik szinte megállás nélkül dolgoznak és nem egy sikerfilmben láthattuk őt. Bár személy szerint úgy látom, hogy a Jackie Brown óta eltelt időben inkább Jackson tudott elérni nagyobb sikereket a bátrabb szerepvállalásaival. Michael Keaton egy ideig kikerült az A-ligás képből, de a 2010-es években Hollywood újra megtalálta őt és a Birdman után újra nagyon kelendő lett a rendezők és producerek körében. Mindenesetre megjegyzendő, hogy az általa alakított Ray Nicolette karakter cameózik egy vicceset a Mint a kámfor c. filmben (sajnos ebben az évben szerepelt a Hóbarát c. borzadályban is).
A híres angol filmkritikus, Mark Kermode mondta egyszer a Jackie Brownról, hogy ez az egyetlen Tarantino-film, ahol a színészek úgy beszélnek, mint a hús-vér emberek, nem pedig úgy, mint Tarantino. Ez a találó meglátás jellemzi az egész alkotást: míg minden más filmjében a nézők arcába robbantja az erőszakot, folyamatosan jópofa szövegeket nyomva előtte/alatta/utána és minden másodpercben tesz arról, hogy cool legyen, addig a Jackie Brown megelégszik a legapróbb emberi rezdülésekkel és néhány szellemes, de valós párbeszéddel. Ez nem jelenti azt, hogy a történet ne tartogatna izgalmakat, humort, esetleg csavarokat, hiszen egészen a film végéig nem vagyunk tisztában Jackie menekülési tervével és csak az utolsó öt percben áll össze az egész kép. De Tarantino okosan teljesen a történetet és a benne szereplő karaktereket szolgálja, nem pedig a saját egóját (mint azt a karrierje későbbi filmjeiben), és épp ezért tartja ezen sorok írója az életmű, de talán az amerikai filmgyártás egyik legjobb alkotásának a Jackie Brownt.
És nem lehet eléggé szeretni és dicsérni Pam Grier és Robert Forster párosát, ahogy az unalmas óvadékügynök Max Cherry egyszer csak elkezd szerelmes gyerek módjára viselkedni, de közben végig megmarad a legnagyobb úriembernek. Jackie közben meg tisztában van a saját manipulatív hatásával, de mennyire szép az, hogy Max érzéseit hatalmas tisztelettel fogadja és egy pillanatra sem akarja őt kihasználni. Inkább egyenrangú partnerré válnak mindketten. A filmtörténelem egyik legérzékenyebb csaló-szerelmespárosa ők ketten. Forster megérdemelten kapott Oscar jelölést ezért az alakításért, míg Grieg érdemtelenül nem kapott, sajnos.
U.i.: Tarantino megtalálta a módját, hogy ebben a filmben is szerepeljen: az üzenetrögzítő géphangját alakítja benne.
Korábbi kötelező:
