
Éjszaka a halottasházban
Madarász Isti az a rendező, akivel bármilyen interjúj jelenik meg, nekem muszáj elolvasni vagy megnézni. A belőle áradó filmszeretet, az ahogyan a forgatásról, a filmkészítés legapróbb részleteiről tud beszélni, hihetetlenül lelkesítő. Aki ilyen szinten szereti a munkáját, és minden nyűg ellenére gyakorlatilag játékként éli meg, az biztos, hogy bármit is tesz le az asztalra, abból sütni fog a szenvedély. Így van ez a második mozifilmjével, az Átjáróházzal is.
Az elhunytak az Éjszakai múzeumbanhoz hasonló módon az éj leple alatt életre kelnek, és elmondják a rémült fiúnak, hogy az Átjáróház arra választotta ki, hogy közvetítsen a nyughatatlan lelkeknek. Napközben oldja meg azokat a dolgokat, amiket megbántak vagy amiket még el szerettek volna végezni. Mindezt még azelőtt, mielőtt a Boncmester (Kulka János) el nem ragadja őket egy holdforduló leteltével. A csavar, akkor érkezik, mikor másnap Ági is csatlakozik a hullaházhoz, immáron halottként.

A színpaletta a Wes Anderson filmeket idézi, a cukorka színektől kezdve, az élénk sárga és barna árnyalatokig. A külső helyszíneken némi csavarral felismerhetjük a Műegyetem, a Kelenföldi Erőmű és a Szabadság híd környékét. Az operatőri munkáért szintn jár a dicséret, külön ki kell még emelni Madarász Istiék ambícióját, hogy még az Eredet „szobamegforgatós” trükkjét is sikerült megvalósítaniuk.
Egyedüli hibaként talán csak azt hozhatom fel, hogy a lezárás némileg gyengére és csöpögősre sikeredett. A lendület pont megtörik a végére, ám ez sem feledteti az addigi kellemes érzetet és pozitív összbenyomást. Bájos kaland az Átjáróház, amit mindenképpen érdemes elcsípnünk a moziban, amíg csak tehetjük. Senkit ne riasszon el a halottasházhoz általánosságban társított horror vagy nyomasztó hangulat, mert itt a holtak kártyáznak, zenélnek, és minden melankólia ellenére reménnyel tekintenek a jövőbe, bármit is hozzon az.


