A hó társadalma (La sociedad de la nieve) rendező: J.A. Bayona, szereplők.: Enzo Vogrincic, Augustín Pardella, Matias Recalt, Tomas Wolf),spanyol-uruguayi filmdráma, 144 perc, 2023 (16)
1972-ben az Andokban lezuhant repülő utasainak története egyszer már inspirálta a filmeseket. Az 1993-as Életben maradtakat többségében dicsérték a kritikák és kisebb kultstátuszba is került az évek során. 2009-ben azonban megjelent egy új könyv a történtekről, ami még részletesebben meséli el ezt a horrorisztikus „kalandot”. Ezt a könyvet fedezte fel J.A. Bayona spanyol rendező és úgy döntött, hogy újra elmeséli, de ezúttal latin-amerikai színészekkel és sokkal jobban törekedve a hitelességre.
A történetről röviden: egy uruguayi rögbicsapat és néhány hozzájuk tartozó barátjuk (összesen 45 ember, a személyzettel együtt) repülővel Chile-be indulnak az Andokon keresztül. Az út során navigációs hiba miatt a gép alsó része egy hegyhez csapódik és kettétörik. Az elülső részen lévő utasok közül páran meghalnak, de a többségük túléli a katasztrófát. Az igazi tragédia azonban csak utána jön: mivel a hatóság nem találta meg a gépet, leállítják a keresést, ráadásul egy lavina is újabb tragédiát eredményez és még az élelemből is kifogynak.
J.A. Bayona az Árvaház című filmjével vált ismertté, nemrég a Jurassic World: Bukott birpdalmat (tisztességesen levezényelt, ámde kicsit felesleges blockbuster volt) és még A Gyűrűk Ura: A Hatalom Gyűrűi sorozat két epizódját dirigálta a Prime-ra. Tapasztalata miatt a Netflix bátrabban utalt neki 60 millió dollárt, hogy újra megfilmesítse a fentebb leírt katasztrófa történetét.
Pedig nem is volt ez kockázatmentes ötlet: ugyanis a Frank Marshall által jegyzett Életben maradtak után nehéz volt elképzelni, hogy bármi újat mondhata. Ráadásul a kannibalizmus realista megközelítése hatalmas tabutéma, aminek ábrázolása több mint kényes dolog. Marshall is meglehetősen visszafogottan mutatta meg, hiszen ép ésszel nehezen lehet ezt feldolgozni, pláne mozgóképen ábrázolni úgy, hogy az ne legyen sem hatásvadász, vagy hogy ne szentségtelenítsék meg az áldozatokat. Bayona azonban szinte hibátlanul oldotta meg feladatát, mégis képes volt egy jobb mozit készíteni elődjénél.
A történet természetesen szóról szóra ugyanaz, ugyanakkor a spanyol rendező valóságosabbá tette mindezt. Külsőségekben teljesen hibátlan a 4 és fél hónapig forgatott produkció: a zuhanás, az arcok, a ruhák, a fagy, a leépülés, az óriási hegyek, a végtelen hó és felhők mind testközeli élménnyé változnak és nagyon szomorú, hogy mindezt tévében láthatjuk az óriásvászon helyett. 
Bayona horrormúltja és nyitottabb személyisége már annál a pillanatnál előjön, mikor az utasok széke összegyűrődik a zuhanás során, de a későbbiekben is számos felkavaró pillanatot szereznek nekünk. Maga a kannibalizmus megjelenítésénél sikerült megtalálniuk azt a pontot, ami eléggé horrorisztikus, de még éppen hogy nem kegyeletsértő. Szerencsére nem tobzódunk ilyen jelenetekben. Elég pár visszafogottan sokkoló momentum, hogy a nézőt szembesítse azzal, milyen ára is volt a túlélésnek.
A direktort azonban nem is ez, vagy a túlélés érdekelte leginkább, hanem a leépülés ábrázolása. Az embert itt a természet bomlasztja le fizikailag, épp emiatt a harc ellene meglehetősen kilátástalan. A több mint két hónapnyi fagyoskodás és betegeskedés kiszívja a lelket a testből és ezt Bayona igazán hatásosan mutatja meg a maga sokkoló visszafogottságával. Ugyanakkor nagyon okosan nem akar ennél többet elmondani erről, mert ez egy olyan esemény, amit nem lehet szavakkal megmagyarázni. Mindenkinek magában kell elgondolkodnia a morális dilemmákról és tényleg jó dolog, hogy nem akarnak nekünk okoskodni. 
Ugyanakkor nem mehetek el a film kisebb-nagyobb hibái mellett. Az egyik maga a narráció, ami elvileg logikusnak tűnik, ám hiába tűnnek hitelesnek az arcok (és sokkal valóságosabbak, mint a 93-as változatban), hiába lehet érezni azt, hogy ezek az emberek tényleg egy saját kis társadalmat alakítottak ki, de a karakterek sajnos nincsenek rendesen kibontva és mindezt megpróbálja a narrációval orvosolni. Ami azért is gond, mert sokszor túlbeszéli a narrátor az adott jeleneteket. Főleg úgy, hogy még utalnak is arra, hogy nem igazán lehet ezt az egészet elmesélni szavakkal. Semmiképp sem bosszantó problémáról van szó, csupán arra akarok kilyukadni, hogy bár így egyszerű megértenünk a csoport működését, de nem jutunk közel az egyénhez. Emiatt lesz pusztán csak jó film, de az igazi nyomasztó érzés, ami elvárható lenne ettől a történettől, csak részben jön át. De mint mondtam, kudarcról szó sincs és biztos, hogy sok néző még napokig magával visz néhány igazán hatásos jelenetet. Csak a karakterépítés hiánya kevésbé teszi átélhetővé a sztorit.
Mindent összevetve, ez egy korrektül megrendezett és eljátszott dráma, ami a Netflix értékesebb alkotásainak soványka listáját bővíti, ráadásul ez Spanyolország Oscar-nevezettje is, már több díjat elnyert és a héten BAFTA-ra is jelölték. Ha a karakterépítésben ugyan nem is erős, de a színészek, a vizualitás, Michael Giacchino zenéje, a horrorisztikus elemek, a realizmus és maga a téma van annyira fajsúlyos, hogy megszolgálja a rászánt időt.
