Maestro, rendezte: Bradley Cooper, szereplők: Bradley Cooper, Carey Mulligan, Matt Bomer, Josh Hamilton, Sarah Silverman, Maya Hawke, amerikai életrajzi dráma, zenés film, 131 perc, 2023, 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Karneválból elégiába
A Maestro pont az ellentétes oldalon rúg kapufát mint az Oppenheimer. Míg Nolan 3 órás atom-eposza túl sokat akar egyszerre és ezért kifejtetlen marad, a Maestro esetében az izgalomdús alapanyag kihasználatlanul hever. Leonard Bernstein (Bradley Cooper) életének csupán egyetlen aspektusára, feleségével, Felicity Montealegre (Carrey Mulligan) színésznővel való kapcsolatára fókuszál. Ugyan megpendíti, de egyszer sem mélyíti el az egyéb lehetséges konfliktusforrásokat. Így a film az egysíkúbb és konvencionálisabb téma (szerelem) biztonságos medrében csónakáztatja nézőjét, pedig a part menti bokrok közül ki-ki kandikáló történet-lehetőségek vadvízi kalamajkát ígérnének.Nem olyan értelemben szeretnék ezen a dolgon kattogni, hogy egy Bernstein melegségét, szerhasználatát, törtetését, árnyoldalát vagy művészi világát előtérbe helyező alkotás mennyivel izgalmasabb és relevánsabb lett volna. Az van, ami van, azt kell megenni és megemészteni. Lesz szó magáról a filmről is (ami már-már nem is életrajzi, sokkal inkább romantikus). Viszont azt is tisztázni kell, hogy az ember, ha (hivatalos besorolásában) életrajzi filmet készít, óhatatlanul maga után von bizonyos megkötéseket és nézői elvárásokat. Egészen máshogy értelmezünk például egy intim családi veszekedésről szóló jelenetet, ha nem egy kitalált karaktert, hanem egy való életben létezett híres művészt követünk nyomon (még ha végeredményben csakugyan egy játékfilmet és nem egy dokumentumfilmet nézünk). A nem szakmabeli nézőnek is ott kattog a fejében, hogy „ebből mennyi igaz?, mennyi nem?, én ezt nem így tudom!”, stb., hát még ha szakmabeli az illető…Szóval a Maestro (ahogy említettem) Bernstein és nagy szerelme, Felicia Montealegre kapcsolatára húzza fel a zenész életének históriáját. A sztori szerint a feltörekvő zeneszerző-kamerster és a szintén pályája elején álló fiatal színésznő összeismerkedik egy házibuliban, a szerelem pedig már első látásra megtörténik. Telnek az évek, családot alapítanak, befutott művészek lesznek, azonban Bernstein ledér életvitele, férfiafférjai folyamatosan próbára teszi kettejük házasságát.
A film jól körülhatárolható három harmadra oszlik (a hollywoodi szkriptdoktorok kedvelt sémája). A fekete-fehér első harmada a szerelem fellángolásának regéje, igazi negédes, karneváli giccsparádé (nem pejoratív értelemben), az 50-es évek romantikus filmjeinek kifogástalan felelevenítése. Itt még a színpadias és modoros párbeszédeknek is remekül megágyaztak a készítők, hiszen ez kellett ahhoz, hogy megidézzék a korszakot.A középső harmad a Házassági történetet juttatta eszembe bensőséges veszekedéseivel – pontosabban utánérzését Baumbach mozijának, azok minőségét viszont nem éri el, mert túl sokat akar a dialógusokra bízni. A karakterek egymást fejtegetik, amitől színpadiassá és papírízűvé válnak ezek a jelenetek. Itt már (mivel megszabadulunk az 50-es évek kifejezőkészletétől) a stílusra se lehet fogni a párbeszédek modorosságát.
A harmadik harmad aztán egy nem várt problémaforrásnak köszönhetően visszafogottabbá, kicsit lassabbá, elégikussá válik. Talán összességében ez a legerősebb része a filmnek, Mulligan is itt tud kiteljesedni.Cooperen látszik, hogy alapjáraton színész, ezt is akarja mutogatni. Ő és Mulligan is rendesen megdolgoznak a kenyerükért, viszont Mulligan tűnik meggyőzőbbnek. Hosszú időszakot fognak át a karakterek, de Mulligan mindegyik életstádiumot hitelesen tudja előadni, és van, amikor azért Cooper is betalál. A csillogó szemű, szimpatikus ifjúból (akiben, és talán ezért a szerényebb teljesítmény, már ekkor is kicsit uncanny-re sikeredett az ambiciózusságot sugallni akaró vigyor) fokozatosan alakul át a szarrágó és felelőtlen sztárrá, hogy aztán megint csak visszavegyen magára valamit a néző szimpátiájából (bár az orrhangja, ekkor is belerondít saját gesztusaiba). Carey egész végig elbűvölő tud maradni, jelenléte töretlen, akár fiatal, akár idős, akár szerelmes, akár harcias, akár megtört, mindegyik szerepben kifogástalan.Cooper továbbá filmnyelvileg is próbálkozik kidomborítani magát és színész kollégáit. Kedvelt megoldása, hogy rajtahagyja karakterei arcán a kamerát, megnyilatkozásuk, interakciójuk vége után is időzik rajtuk egy keveset, hogy az arcukra kiülő pszichológiai tartalom valamilyen viszonyba kerüljön megnyilatkozásaikkal és a szituációban elfoglalt helyükkel, és többlettartalmat áruljon el karaktereik valódi belső életéről.
A Maestro tehát nem a Tár pszichológiai karakterrajzát idézi (idézhetné), és nem is az Amadeus vagy a Tick, Tick… BOOM! zene-film organikusságát szeretné megvalósítani (megvalósíthatná), hanem egy több évtizeden keresztül átívelő romantikus filmbe oltja életrajziságát. Kérdés, hogy mire jó ez, miért jó ez, mivel több ez, jobb lehetne-e, ha a rengeteg lába előtt heverő lehetőség közül mást választott volna? Hát, ha engem kérdeznek, semmire, semmiért, semennyivel, mindenképpen.
Így a Maestro képében egy mindenképpen profi, ám végeredményben öncélú és érdektelen film született. Igazi középszerű Oscar-film, amit ha díjaznak sem fog senki emlékezni rá két év múlva. Persze, lehet nem lesz igazam, és egy HATALMAS kultfilmmé válik, ez esetben majd érdemes lesz visszatérni hozzá és megnézni, hogy miért lett az? Amíg ez nem történik meg, addig rásütöm a „bőven kihagyható” billogot. Annál is inkább, mert elég volt ezekből az Oscar-kuncsorgó darabokból.