
Kopp-kopp. Szabad?
Minden reggel ébresztő nélkül kelni a szomszéd néni söprögetésére, majd rutinos rendben összekészülni és boldog arccal az égre tekintve indulni munkába. A kezdő képsorokból úgy fest ez a Tökéletes napok receptje a boldogsághoz. Őszes hajú egyedülálló férfit látunk a zen letisztultságú életében. Miközben egy határozottan visszataszító és sziszifuszi munkát végez napról-napra, amibe a legtöbb ember beleőrülne. Mi lehet a titka? Wim Wenders japán alkotótársaival erről mesél ebben a finom lelkű filmben.
A Következő napok Netflix sorozattal vált ismertté Koji Yakusho (aki már négy évtizede aktív színész több, mint 100 címmel) nagyon átélhető, igazán emberi módon játssza el Hirayamát, a toalett takarító cég veterán munkatársát. Az ő szemén keresztül ismerjük meg Tokió különleges mellékhelyiségeit, aminek a legtöbbje egy-egy építészeti remekmű, egy kreatív installáció a város különböző forgalmas pontjain.
Kezdetben narráció nélkül látjuk a némán tevékenykedő főszereplőt, ahogy nagy alapossággal lát neki a kijelölt vécéknek, japán udvariassággal és tisztelettudással lép ki a munkaterületről, amikor valaki siet végezni a dolgát, és az így felszabadult pillanatokban telefonja vagy a munkanaplója helyett a környezetét nézi derűs figyelemmel. Nagyon megnyugtató nézni azt a rutint, amiben éli a napjait, igazi mozgóképes meditáció. Azonban ilyen kontemplatív, hétköznapokat bemutató film már számtalan született, nem lenne többszörösen díjnyertes (Cannes-ból a rendező és a főszereplő is díjjal tért haza) és legjobb nemzetközi film Oscarra jelölt a Tökéletes napok, ha nem tartogatna valami igazán egyedit és felejthetetlent a WC pucolásban megvilágosodott főszereplőn kívül.
A film teljesen az ő világlátásán alapszik, ami teljes mértékben analóg. Kazettákat hallgat a kocsijában is, kislámpa mellett olvas esténként könyvet, amit egy antikváriumban vesz, és filmes fényképezőgéppel örökíti meg a napjainak csendéletbe illő pillanatait, amit szertartásosan elvisz előhívni, majd dátumozva dobozol a szekrényében. Ez a puritán minimalizmus, a hipszterek által csak vágyott egyszerűség és retro hozzáállás óriási kontrasztban van a jelen világunk online digitális forradalmával, amiben ráadásul Japán élen jár. Épp ezért különleges mese Hirayama története, ami finoman csepegtet azzal kapcsolatban, hogy miért választotta ezt a szerzetesi elvonulást a jelenkor vívmányaitól.
A film nyelvével élve mondhatjuk, hogy a napfény is vet árnyékokat, és nagy kérdés, hogy ha egymásra vetülnek, mi történik. Elegáns kötéltánc ez a meditációs film és a feszült karakterdráma között. Honnan jött Hirayama? Miért nem tartja a kapcsolatot rokonaival? Kik a barátai? Agglegény? Özvegy? Honnan ez az elhivatott szolgálatkészség? Megannyi kérdés, amire a Tökéletes napok nem szokványos módon ad választ. És pont ettől tökéletes.
Lesznek, akik mindezek ellenére hiányérzettel jönnek ki a moziból. Lehet, hogy túl sok megválaszolatlan kérdés marad bennük vagy untatja őket a film monotonitása. És ez rendben is van így. A Tökéletes napok nem egy letaglózó alkotás. Egy érett rendező szívhez szóló műve, amit a teljesen szabad kreativitása teremtett meg, és pont ez az erőltetettség mentesség érződik benne. Többen hasonlították Jim Jarmusch Patersonjához, amiben a verseket író buszsofőr Adam Driver életébe kapunk bepillantást. Van rokonság a két film között, és a Tökéletes napoknak is komoly kultstátusza lesz a megfelelő körökben. Különösen akkor élhető ez át, amikor az ember a Hirayama-i szemlélődéssel nézi végig a filmet, egészen a stáblista utánig. Ahol nem Marvel filmes folytatás beharangozás várja a nézőt, hanem egy sokkal finomabb meglepetés az ínyencek számára. Az ilyen apróságokért szeretjük a valódi szabad szándékból alkotó rendezők kései műveit.


