Ripley, alkotó: Steve Zaillian, szereplők: Andrew Scott, Dakota Fanning, Johnny Flynn, Kenneth Lonergan, sorozat (8 rész, 49-76 perc), 2024. (16)
A tehetséges Mr. Scott
Hallottál már az imposztor-szindrómáról? Elképzelted valaha, hogy milyen lehet benne ragadni egy életre? Erről szól a Netflix új pszichothriller sorozata, a Ripley, ami egyben a fim noir legújabb gyöngyszeme szépséges képekkel, lassú építkezéssel és elképesztő színészi játékkal.A cím hallatán először Sigourney Weaver jutott az eszembe, de ez a Ripley nem a hadnagy, hanem a tehetséges Matt Damon. Vagy Alain Delon. Esetleg a cowboykalapos Dennis Hopper…? A kérdés jogos, sőt, a karakter eredetileg még csak nem is filmszerep volt, hanem egy öt darabból álló könyvsorozat főszereplője (Ripliád), amit Patricia Highsmith írt 1955-ben. Az írónőnek egyébként már az első könyve is elkelt Hollywoodban, maga Alfred Hitchcock forgatott belőle filmet, Idegenek a vonaton címmel (Ebből pedig a hírek szerint David Fincher fog egy újabb változatot készíteni ugyancsak a Netflixnek.).
Három érdekesség az íróról: ő írta az első hepiendes leszbikus könyvet, a magánéletében depressziótól, alkoholizmustól és a saját nehéz természetétől szenvedett, talán ezzel összefüggésben pedig nem csak a macskákat szerette, hanem még a csigákat is: volt, hogy 300 lakott a kertjében, és néha koktélpartikra is elvitte őket egy nagy táskában.Ahogy említettem, a könyv több filmes feldolgozást is megért, pontosabban hatot: az első a Ragyogó napfény (1960) volt, amit Kurosawa és Scorsese is a kedvencei között tart számon, a következő Az amerikai barát (1977) Wim Wenders rendezésében, aztán a legtöbbünk által ismert feldolgozással jött Anthony Minghella A tehetséges Mr. Ripleyvel (1999), valamint futottak még: Ripley és a maffiózók (2002) és a Ripley a mélyben (2005). Ráadásul ezek mellett már volt két tévésorozat is, a mostani a harmadik. Hogy végül megérte-e újra feldolgozni, ennek jártunk utána.
A sorozat készítője Steven Zaillian, aki forgatókönyvíróként a Schindler listáját, az Amerikai gengsztert vagy éppen Az írt jegyezte, rendezőként pedig a legutóbbi munkája az Aznap éjjel sorozat volt. Elmondása alapján régóta szerette volna elkészíteni a regény saját feldolgozását, és azt is tudta, hogy a filmes időkeret nem lesz erre elég. A sorozat végül 8 részes lett, nagyjából nettó 8 óra hosszal. Ez pedig egy igazán hosszú film. (A Sátántangó például egy kicsit rövidebb.)Steven Zaillan ezért is szerette volna főszereplőnek Andrew Scottot, aki azon kívül, hogy végtelenül tehetséges színész, akkor is karizmatikusan jelen tud lenni a képernyőn, amikor látszólag nem történik semmi, csak a gondolatai a fejében. Hogy a választás nem volt kérdéses, ahhoz elég Andrew Scott szexi papjára gondolni a Bolhafészekből, C.-re a James Bondból, vagy a színházi munkáira: idén a londoni West Enden a teljes Ványa bácsit is eljátszotta. Mármint mind a nyolc szerepet belőle.A másik főszereplő Dakota Fanning, aki a Volt egyszer egy… Hollywood miatt kapta a felkérést. Az ő filmográfiáját meg sem próbálom felsorolni, olyan korán kezdte a színészetet. Ha az elmúlt 20 évben emlékszel szőke gyerekszereplőre, akkor az valószínűleg ő volt (esetleg a húga).Habár fontos szerepe van még a Dickie-t játszó Johnny Flynn-nek és a Ravini nyomozót játszó Maurizio Lombardinak is (szintén kiválóak), mégis kettejük viszonyulása dönti el a sorozatot. Egy interjúban Dakota Fanning ezt antikémiaként jellemezte, és nem véletlenül: már az első pillanattól szétfeszíti ez a kettejük között lévő feszültség a képernyőt. Pedig nem könnyű a szerepük, és mindketten nyilatkozták is, hogy végtelenül kifacsarta őket az, hogy végig a kimondott szavaikkal ellentétes dolgot gondoljanak, ráadásul mindezt a nézők által észlelhetően, közben ugyanakkor a másik elől titkolni próbálva azt. Természetesen egy erős és érzékeny rendező is kellett ahhoz, hogy ez sikerüljön, de mindketten elképesztőt nyújtanak végig. Valószínűleg Andrew Scott nem csak a teljes Ványa bácsit tudná egyedül eljátszani, hanem az orosz klasszikusokat mind. Ráadásul még akciószínészként is megállja a helyét.A történetről csak röviden írnék, spoilerek nélkül, habár akkor is érdemes megnézni a sorozatot, ha ez ember olvasta az összes könyvet és látott már minden feldolgozást: egyrészről csodaszép, de erről még írok, másrészről egy pszichothrillerben soha nem az az érdekes, hogy tudjuk-e, ki az elkövető, hanem a hogyan. Hogyan jutottunk el a gyilkosságokig? Hogyan fog ebből kimászni a főszereplőnk, Tom Ripley, aki az elején még csak egy kisstílű hamisítóként kezdi, akit egy idős mágnás megkér, hogy keresse meg neki az Olaszországban semmittevő fiát, Dickiet. Ripley nem mérlegel sokat, nekiindul, hogy kiszakadjon a kilátástalan életéből, és Olaszországban végül nem csak a tékozló fiút találja meg, hanem a barátnőjét is, Marge-ot, akinek az első pillanattól gyanús lesz. Ripley hazugságok árán a pár közelébe férkőzik, olyannyira, hogy be is ékelődik közéjük, miközben lassan egyre inkább beleszeret Dickie-be. (Ez a beleszeretés egyébként feldolgozástól függ, az író is nyitva hagyta a kérdést, hogy a személyébe szeret-e vagy csak az általa kitöltött térbe a világban. Ebben a sorozatban a második felé hajlik a rendező.)
Mivel a legtöbben a Matt Damon-féle filmre emlékszünk, röviden nézzük át, miben különbözik a kettő. Míg az a film (a boldog 1999-ben jött ki) tele van színekkel, egzotikus mediterrán helyszínekkel és élettel, ráadásul úgy tálalva, mintha Anthony Minghella napsugárral locsolta volna a legszebb húszas éveiben lévő színészeit, addig ez a sorozat sötét. És nem csak azért, mert fekete-fehér, hanem kevesebb benne a szereplő, szűkebbek a terek, de amik esetleg nagyok, azok meg üresek.Itt gyorsan meg is említem akkor, hátha valakit elrettent a monokróm színvilág, hogy a sorozat gyönyörű. Sőt, nem fogom vissza magam: GYÖNYÖRŰ. A film noir legszebb és legtipikusabb képeit láthatjuk átgondolt és ízléses beállításokban a teljes játékidőn keresztül, már csak ezért is megéri végignézni az egészet.
Az 1999-es feldolgozáshoz képest nagy a különbség Tom Ripley ábrázolásában is, de a karakterek dinamizmusából is visszavesz az, hogy ők legalább egy évtizeddel idősebbek. A kisebb szerepekben is lett változás: van, akit egy másik Ripley-történetből vettek kölcsön, míg mást a korábbi filmhez megírtat pedig kivettek (pl. Cate Blanchett).
A könyv (és ezért a feldolgozások) ellenében fel szokták hozni, hogy a szemszöge miatt az olvasók/nézők Tom Ripleyvel azonosulnak, és az ő megmeneküléséért szurkolnak, ez itt sincs másképp. Andrew Scott úgy jellemezte a karaktert, hogy egy gyarló bűnös, aki sokat hibázik, retteg, de végül csak túlélni akar. Nekünk, nézőknek pedig hosszú és szépséges 8 óránk van arra, hogy kiderítsük, elég-e ez nekünk ahhoz, hogy megszeressük ezt a 2024-es Mr. Ripleyt. Nekem az volt.