Volt egyszer egy… Hollywood – kritika


Volt egyszer egy..Hollywood (Once Upon a Time…in Hollywood), rendező: Quentin Tarantino, szereplők: Brad Pitt, Leonardo DiCaprio, Margot Robbie, Emile Hirsch, Al Pacio, amerikai nosztalgiafilm, dráma, vígjáték, 161 perc, 2019 (16)

Tarantino kilencedik filmje leginkább egy tisztelgés azelőtt a korszak, műfajok és filmes emberek előtt, akik őt inspirálták a pályája során. Új filmjében nem a rá hatással lévő művekből és allűrökből építkezett, leginkább ezeknek állított emléket, amivel sokakban kiválthatta azt az érzést, hogy ez nem egy tipikus „Tarantino-film”. Pedig ennél jobban nem is lehetne az, csak a maga idősödő, szentimentális módján.A majd’ három órás nosztalgiavonat nem titkolt szándéka az, hogy meglepjen és visszarepítsen minket a ’60-as évek Los Angeles-ébe. Minden egyes apró részlet tűpontos, a látványba való belefeledkezésre pedig bőven hagy nekünk időt Tarantino, hiszen a szokottnál több kocsikázás, céltalannak tűnő nézelődés és a korszak legmarkánsabb stílusjegyei fedezhetők fel a filmben.
A történet szerint a sztárszínész, Rick Dalton (DiCaprio) karrierje végéhez közeledik, filmekhez már nem keresik, leginkább a spagettifilmek westernjeibe vagy sorozataiba hívják be egy-egy epizódszerepre. Hű kaszkadőre, Cliff Booth pedig mindenhova követi őt, máshonnan megbízásokat már úgysem kap, így leginkább Rick asszisztenseként és látszólag barátjaként tengeti életét. Egy nap Dalton észreveszi, hogy új szomszédok érkeztek mellé a luxusövezetbe, mégpedig az aktív évei csúcsán lévő sztárrendező, Roman Polanski és gyönyörű színésznő felesége, Sharon Tate. A történet egészen 1969 augusztusáig tart, mi és hogyan történt ezen a szörnyű éjszakán, de természetesen nem a szokványos módon.Aki egy Manson eredettörténetet vár vagy szeretné megtudni, hogy pontosan mi és hogyan történt a szörnyű mészárlás éjszakáján, nagyon rossz helyen jár, ugyanis maga a Tate-ügy semennyire sincs kiemelt helyen az elbeszélésben. Bár Margot Robbie karaktere eléggé ki volt emelve a kampány során, ő leginkább csak a háttérben marad, egy biodíszlet, aki által a rendező kinyilatkoztathatja lábfetisizmusát és aki csak egy eleme ennek a szörnyűségnek, ami azon az augusztusi napon történt. Tarantinótól ne várjuk el, hogy történelmileg hű marad, mivel a való életben Polanski és Tate párosa valóban létezett, Sharon Tate pedig tényleg egy ilyen őzike lelkű kis leány volt. Velük ellentétben Rick Dalton és Cliff Booth karaktere csak egy kitalált alak, akiket egyébként Burt Reynoldsról és Hal Needhamről mintáztak. Ahogy ebben, úgy a történetben is rengeteg olyan fikciós elem van, amit nagyon jól vegyített a valósággal, a meglepetések ereje főként ebből fakad. Jó látni, hogyan képzelte el a rendező az ekkori világot egy alternatív valóságban, ahol kizárólag az atmoszféra és apró utalások maradtak meg ebből a korból hitelesen. Rengeteg csodás kikacsintás van a már említett inspiratív személyekre, de mindez teljesen egyértelműen egy geg, egy paródia például a kor spagetti westernjeinek trash minőségére, amikor még senki nem tudta, hogy mi fán terem Sergio Corbucci és Leone, a különböző művészfilmekre, a sztárok nagyvilági életvitelére és Bruce Lee magabiztos személyiségére, amivel kapcsolatban a lánya ki is akadt és kikérte magának a filmet. Nem értette a poént.A távolban elsuhanó filmplakátok és a felüdülésként ható epizód cameók is mind reflektálnak egy olyan korszakra, ahol igen nagy volt a változás a filmszakmában. Egyébként hasonló folyamatok játszódnak le most is a mozi és a tv sorozatok (streaming szolgáltatók) játékterén, hiszen manapság már a filmsztárok számára az a legnagyobb presztízs, ha egy nívós sorozatban szerepelhetnek. Leonardo DiCaprio csípőből hozta a hedonista pénzes zsákot, akárcsak A Wall Street farkasában vagy A nagy Gatsby-ben, ahol a pénznél talán többet jelent számára az imidzs, így tőle valahogy nem kaptunk semmi újat, viszont módfelett szórakoztató volt ugyanúgy a vásznon. A szokatlanul meglepő humort leginkább Brad Pitt szolgáltatta, akinek homályos múltja, alviláginak tűnő reakciói és nem túl kommunikatív személyisége nagyon abszurd és vicces pillanatokat okozott.
A zenei válogatás és a látványvilág viszi el a hátán a mozit és teljesen felesleges számonkérni rajta a rég bevált „tarantinos” dialógusokat, mert ezúttal teljesen máson van a lényeg. A tökös megmondó embert azért itt sem hagyta ki a rendező a sorból, Al Pacino, sztármenedzser, mint az igazság bajnoka mindig megmondja a tutit, akinek kendőzetlen igazsága azért felidézi a rendező híres védjegyét.

A nosztalgia teljesen beszív és a legváratlanabb pillanatokban ereszti el a kezünket. Így unatkozni biztos nem fogunk, de lássuk be, Tarantino felett is pörög az idő, mennyire szép, hogy egy ilyen filmmel tudja fémjelezni tiszteletét a régmúlt eszméi felé. Ha minden igaz, akkor pedig még tizedik filmként várunk tőle egy új Star Treket, ami így kimondva sokkal szürreálisabb, mint bármi. Mintha anno Ingmar Bergman rendezett volna egy Star Wars epizódot, kíváncsian várjuk.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk 10 állatos animációs film az Állatok Világnapjára
Következő cikk FOMO – Megosztod és uralkodsz - kritika