There Will Be Blood, rendező: Paul Thomas Anderson, eredeti mű: Upton Sinclair Olaj! című regénye, forgatókönyvíró: Paul Thomas Anderson, operatőr: Robert Elswit, zene: Jonny Greenwood, szereplők: Daniel Day-Lewis, Paul Dano, Kevin J. O’Connor, Dillon Freasier, amerikai filmdráma, 158 perc, 2007 (16)
„Én vagyok a harmadik jelenés!”
Ezzel a mondattal égtek a retinánkba a filmművészet talán egyik legzúzósabb képsorai, amint Mr.Plainview eszelős tekintettel megadja magát legsötétebb démonjainak. A Vérző olaj egy látnoki mestermunka, amely hatalomvágytól megmételyezett világunkra reflektálva olyan közlésrendszerrel mászik a képünkbe, hogy önként fordítjuk oda a másik orcánkat is. Paul Thomas Anderson ihletett zsenialitása igen magasra teszi a lécet. Ő az a rendező, aki az emberi erkölcs olyan mélységeibe is be tud jutni, amelyre a legelszántabb aranyásók, vagy olajfúró kutak sem lennének képesek.
Nagyjából ez a helyzet Sir Daniel Day-Lewis-zal is. Tehetsége a színészmesterség fokmérője, elképesztő hevülettel évekig is képes készülni egy szerepre, hogy aztán akár bal lábbal is berúgja a tizenegyest. Jelenlétének akkora súlya van a vásznon, hogy nem tudsz és nem is akarsz másra figyelni. Karizmája, alázattal és eleganciával vegyes profizmusa megbabonáz. Generációjának egyik utolsó mohikánja ő, akitől van még mit tanulni.
A Vérző olaj tabukat döntögetve néz farkasszemet Istennel, a kapzsisággal, de leginkább az ember mértéket nem ismerő becsvágyával. Új helyiértékeket teremt jónak és rossznak, s bő két és fél óra alatt a földbe döngöli az amerikai álom minden talmi ígéretét. Ez tényleg egy lassú mozi, de sodrása, akár a Colorado folyó, s lomhaságából megsemmisítő pillanataival és egy patent vonós szekcióval rántja vissza az amerikai síkság végtelenjeiben elvesző nézőt.
Paul Thomas Anderson moziját Upton Sinclair 1927-ben publikált Olaj! című regénye ihlette. A vonatfüsttel érkező ipari forradalom idején a Chihuahua-sivatagban fekvő Marfa városában járunk, melyet telepesek özönlenek el, hogy egy szebb élet reményében felszínre hozzák a kor két legértékesebb valutáját, az olajat és az aranyat. A rendező ezt a szálat emelte ki és gondolta tovább, s Sinclair regényéből egy végítélettel is felérő forgatókönyvet írt.
A történet Daniel Plainview (Daniel Day-Lewis) kétes dicsőségének „sikersztorija”, aki olyan állhatatossággal tör a legsötétebb bányaaknák mélyéről egyre feljebb, hogy azt még nézni is fájdalmas, de leginkább ijesztő. Empátia hiányában nincs az az erény, amit tisztelne és nincs az a bűn, amit megbánna. Megsérül, lezuhan, emberek halnak meg körülötte, de ő nem adja fel. Ez nem vakmerőség, nem is konokság, inkább az a fajta elvakult törtetés, amit a kapitalizmus előszobájában osztogatnak, mellékelve a sikeressé válás receptjét. Járulékos veszteségként leírhatóak az egyre hangosabban dübörgő gépezet áldozatai, akikbe a Plainview-félék olajtól csöpögő csizmájukat törlik.
Plainview ki tudja, hány szűk esztendőinek egy farmer fia, Paul Sunday (Paul Dano) vet véget, aki egy napon besétál az életébe, hogy pár száz dollárért tálcán nyújtsa neki apja terméketlen földjének, egy feltehetően még szűz olajlelőhely birkacsapásokkal, kis hágóval, ösvényekkel betájolt koordinátáit. Danielnek nem okoz gondot pofátlan ajánlatokat téve bárki szemébe hazudni, ha azzal csak egy lépéssel is előrébb juthat. A társadalmi normákat már rég lerázta magáról, egyetlen célja, hogy teljhatalmú olajmágnásként egy olyan életszínvonalat biztosítson magának, hogy soha, senkitől ne kelljen függenie. A tökéletes kapitalista leképezése ő, egy ilyen pszichével és fogadott fiával H.W.-val (Dillon Freasier) az oldalán próbál bizalmat kelteni a földjeiket és lelküket nagyon áron alul adó, egyszerű farmerekben és a helyi közösségben. Mert őket még meg lehet vezetni, ők még elhiszik és isszák jótevőjük szavait, aki azért jött közéjük, hogy fejlődést, új utakat, mezőgazdaságot, oktatást, munkát, bőséget teremtsen. Szinte látjuk magunk előtt, amint e kies táj szép lassan felvirágzik, s elkezdünk hinni és bízni benne. 
Csakhogy ez a Messiás nem ezért jött. Plainview kisfia a tökéletes szónoklatok fontos részeként funkcionál: nem beszél, de rendíthetetlenül áll apja mögött, akár egy kibélelt lelkiismeret. Talán csak ő az egyetlen kapocs, ami apját a normális élet felé gravitálja. (A kisfiát alakító Dillon Freasier annak ellenére is nagyon meggyőző volt, hogy a film forgatásakor tényleg csak egy általános iskolás nyugat-texasi diák volt).
Az egyetlen nehézséget a tuti tippet megsúgó Paul ikertestvére, Eli Sunday (Paul Dano) jelenti Daniel számára, aki A Harmadik Jelenések Egyházának önjelölt prédikátoraként és valami nyomasztó szerepkényszerben élve apjuk birtokáért tízezer dollárt követel tőle. Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, tartja a mondás, így Eli istenét sem az egyház falai közt kell keresni. Egyértelmű, hogy a poros kisvárosban vagy olajkút épül vagy templom. Egy ponton túl több lesz ez puszta üzletnél, a tétet most már e két amorális személyiség büszkesége is emeli. A Daniel és Eli közt hol kisebb, hol nagyobb mértékben bontakozó konfliktus megoldásért, vagy legalább egy tisztességes westernbe illő párbajért kiált. Csakhogy itt nincs kivel azonosulni, nincs kinek szurkolni.
Paul Danónak nem adattak évek a felkészülésre, az enyhén borderline-os hittérítő szerepére kis túlzással az utolsó pillanatban ugrott be, ráadásul kettős karaktert kellet játszania. Ártatlan arca ellenére kifejezetten jól fekszenek neki a súlyos személyiségzavaros karakterek is. A show-t kétségkívül mégis Daniel Day-Lewis lehengerlő alakításával viszi el, roppant erős jelenléttel uralja a vásznat és olyan erővel jeleníti meg a bilderbuch kapitalista és nettó pszichopata karakterét, hogy miközben nézed, rájössz, hogy ennek az embernek nincs ellenfele.
A film lenyűgöző látványvilága, Robert Elswit operatőr érdeme, aki a szakma hagyományos értékeinek képviselőjeként mindig szívesebben forgat filmre. És valljuk be, a textúrának, a szemcséknek, tónusoknak 35 mm-en meg is van a bájuk. Nagyrészt természetes fényre hagyatkozva türelemmel kivárta a megfelelő napszakot, hogy azt a minőség javára fordítsa. Daniel Day-Lewis arcát is sikerült úgy megvilágítania, hogy a fények természetesnek tűnjenek széles karimájú kalapja alatt, amely nagy mértékben beárnyékolta a színész arcát. A gyönyörű operatőri bravúrokat a szakma egy arany szobrocskával meg is köszönte Elswitnek.
A mozi a legelső képkockáitól a legutolsóig érezhető feszült légkörét a tébolyító zenei háttér erősíti, mintha Plainview egyre elborultabb elméjében keringőznénk. Jonny Greenwoodnak, a Radiohead gitárosának is jár a taps.
A Vérző olaj a 8 Oscar-jelölésből két díjat (legjobb férfi színész, legjobb operatőr) tudhat magáénak. A 80. Oscar-gála győztes filmje a Nem vénnek való vidék lett, ami egyébként párhuzamosan és nem is messze a Vérző olaj forgatási helyszínétől forgott. A Coen tesók is nagyon megérdemelték a díjat, erős mezőny volt.
A Vérző olaj erős forgatókönyve, nagyon is érvényes mondanivalója, tűpontos korrajza, groteszk humora és mindent átható cinizmusa is indokolja, hogy a filmművészet egyik legerősebb alkotásai közt emlegetik. Nem ítélkezik, nem akar pálcát törni senki és semmi felett. De ha az érvényesülés utáni vágy képes kiforgatni emberi mivoltodból, vajon kinek mennyi elég ahhoz, hogy (ha csak halkan is) kimondja: „Hamis próféta vagyok, Isten merő babona!”
A legutóbbi kötelező:
