Kilenc – kritika


Kilenc kevesebb mint 8 1/2

A gólvonalon guruló lasztit is ügyetlenkedték már kapufára, ehhez nem feltétlenül kell a magyar válogatottban koptatni a mezt. Rob Marshall tényleg ekkora luftot rúgott? Ünnepelt színházi rendezőként tette golyóit a hollywoodi fogaskerekek közé. A Chicagóval tarolt, az Egy gésa emlékirataival a könyveladási adatok miatt sem lehetett hasalni. Járandósága rögtön a tízszeresére ugrott (500ezerről 5 millióra +5% a bevételekből) és már a producerek sem kényszerítették négykezesre, mindazonáltal Weinsteinék túl merésznek találták, hogy a Kilencet teljes egészében fekete-fehérben forgassa le.
Papírzacskó segítségével próbáltam helyreállítani az oxigénellátásom, mikor először hallottam, hogy Federico 8 ½-jét musicalbe gyúrva küszködik vászonra. Négyévesen sem számítottam törzsvendégnek a Broadwayn, így nem tudtam, hogy ez az ötlet nem újkeletű. 1982-ben Raul Julia bújt elsőként Guido Contini, az alkotói válsággal és kapuzárási pánikkal egyaránt kínlódó, filmrendező bőrébe.
Valószínű, hogy nem rohannék megvásárolni azt a cédét, amin Daniel Day-Lewis világslágereket dalolászik, ennek dacára a szerep által támasztott kívánalmaknak, a nők forgatagában elvesző, őrlődő zseniként abszolút hiteles. A mindig képzettebb kritikusok a színész olasz akcentusát cikizték (hiába élt közel öt évig Firenzében), miután nem diplomás nyelvtanárként ültem be, így nálam ez nem vágta ki a biztosítékot.
A főhős érzelmi örvényét fokozó sellők közül kiemelkednek az agyoncsalt feleségként angyali Marion Cotillard és a sírig szerető Penélope Cruz. Saraghinaként mégis Fergie lopta el a mozi legdögösebb dalát, és ahogy a homokkal felszórt Cinecittában közel húsz bestia húzza felénk konyhaszékét, hát nem a közüzemi számlák befizetése járt a fejemben. Sophia Loren nélkül nem létezhet (a cinema) Itália (a forgatásra váró film címe), de emblematikus feltünése csupán az öregedés elleni szomorú harcként ragad meg, úgy ki van feszítve akár egy kalózvitorla. Ellenben rangidős kolleganője Judi Dench könnyedén táncol le magáról egy húszast. A kristályhangú Nicole Kidman rezzenéstelen arccal hozza az Anita Ekberg kaliberű dívát, míg a legkevésbé inspiráló múzsa díját az idejekorán cipóképűvé változó Kate Hudson érdemelte ki.

A Kilenc lett az éves nagytakarításkor jól kiporolt perzsaszőnyeg. Az anyagi bukta duplán felbátorította a zsurnalisztákat, hogy ledarálják az alkotókat. Vállalom a kellemesen csalódott néző szerepét. A kivitel és a koreográfiák tekintetében semmivel sem kevesebb a Chicagónál, nem beszélve a jóval szerethetőbb szereplőgárdáról. Az Egy gésát sokkal üresebb giccsnek éreztem, de felesleges is a tartalmi mélységet számon kérni, mert ezt a műfajt sohasem mérték egy serpenyőben Bergman műveivel. A forrásanyagként szolgáló musical nem dúskál az erős dalbetétekben, kárpótol azonban a téma, mert az alkotófolyamat őrületbe hajló hajszája, végig izzásban tartja a mozi felszentelt hívőit. Rob Marshall szakmai felkészültsége vitathatlan, a néhol megbicsakló ritmus ellenére, tapsot érdemel az előadás. Fellini Itáliája előtt méltón tisztelgett, mert azt sikerült elhitetnie az olasz honról, hogy itt pezseg igazán az élet, és Rómában csodálatos dolog filmet forgatni.

 

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Bréking - mindenki a szopóálarcra tesz
Következő cikk Boldog 84.-et Leslie Nielsennek!

2 hozzászólás

  1. Avatar
    zoltanek
    2010. február 10. szerda

    Csizikém, megint túlírtad a kritikát. Mi ez a focis kezdés? Tiszta Lakat T. Károly vagy. 🙂 Amúgy meg Rob Marshall rohadtul túlértékelt rendező.

  2. 2010. február 11. csütörtök

    @zoltanek: Na végre Zolikám! 8hónapja vártam, hogy kommentálj. Majdnem azt is beleírtam, hogy az AS Roma (Zsolti kedvenc csapata) feljött a 2.helyre…sajna ha lenne időnk írnánk külön egy focis blogot is, mert az a másik örök szerelem. Az észrevétel azonban teljesen jogos!

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..