Képzeletbeli barátok (IF) 2024. Írta ás rendezte: John Krasinski. Főszereplő: Cailey Fleming, Ryan Reynolds, Fiona Shaw. 1 óra 44 perc (6)
Néha a felnőtteknek van a leginkább szüksége képzeletbeli barátokra
Egyszer volt, hol nem volt, tíz éve is már annak, hogy John Krasinski kitalált egy mesét a gyerekkori képzeletbeli barátokról. Aztán telt-múlt az idő, jött egy szörnyű vírus, ami bezárkózásra kényszerített mindenkit, és John azt vette észre a saját gyerekein, hogy a való világ lassan kiszorítja az életükből a varázst, ezért elhatározta, hogy elkészíti végre ezt a filmet. Miután megírta a forgatókönyvet, mesélt róla a barátainak is, és ők is mind szerettek volna részt venni a kalandban. Az egyik első ilyen beszélgetés a szomszédjuk, Ryan Reynolds-ék konyhájában történt meg… A többi pedig nem mese, hanem filmtörténelem.
John Krasinski már jó ideje nem csak a Hivatal kedves fiúja, hanem ha kell, akcióhős, ha pedig úgy adódik, egészen kiválóan tud rendezni is (Hang nélkül filmek), most pedig a szerelemprojektjét vetítik a mozik, egy családi filmet, amit nem titkoltan a gyerekeinek készített. Ő úgy jellemezte ezt, mint egy élőszereplős Pixar-mozit, és nem áll távol ettől a végeredmény.
A történet szerint Bea (Cailey Fleming), a 12 éves kislány épp a rég nem látott nagyanyjához költözik átmenetileg, mert az apja egy szívműtét előtt áll. Még a zenés főcím alatt megtudjuk azt is, hogy az anyját már évekkel korábban elvesztették. Ennek az ábrázolása nagyon finom, csak régi videókat látunk, amiken együtt bolondozik a család, de ezeknek a boldog közös pillanatoknak egyre gyakrabban a kórház lesz a helyszíne, és egy fejkendős anyuka. Viszont ezzel az óvatos jelzésű megoldással annak a veszteségnek is elveszi a történet az élét, ami miatt Bea olyan könyörtelenül gyorsan felnőtt, és ami miatt vele kellene rettegnünk az újabb kórházi kezeléstől.
A film többi részére is ez lesz a jellemző: nem megy el a végletekig, és ezzel egy kicsit kevesebbet kapunk mindenből, mint amit egyébként adni tudna. Miközben egy pillanatig sem állítom, hogy ez egy rossz film lenne, mert nem az, ez egy végtelenül szerethető történet. Ugyanis Bea a nagyanyja ódon épületében mindenféle varázslatos lényeket fedez fel, akik egy morcos alaknál húzzák meg magukat, akit Cal-nek hívnak (Ryan Reynolds). Ezekről a lényekről kiderül, hogy egytől-egyig elárvult képzeletbeli barátok, akiket az őket kitaláló gyerekek nem látnak már, hiszen felnőttek közben, ezért aztán Cal segítségével megpróbálnak új otthont keresni maguknak. De egy személyre szólóan kitalált képzeletbeli barátnak nem könnyű új gyereket találnia. Főleg, ha egy arizonai jégkocka, vagy egy agresszív ballonkabátos sötétség az illető. És akkor még nem is beszéltünk a láthatatlan és néma képzeletbeli barátról, akiről senki sem tud semmit, azon kívül, hogy mindig átesnek rajta. (Ki az a gyerek, aki ilyet kitalál magának? Akik megvárják a vége főcímet, megtudhatják.)
Bea egy varázslatosan látványos meghallgatás után hivatalosan is munkát kap, mint a képzeletbeli barátok új otthonkeresője, hátha a kora miatt több sikerrel jár majd, és Callel együtt beleveti magát a munkába. Meghallgatásokat és interjúkat tartanak, de szép lassan kiderül, hogy nem csak a képzeletbeli barátok árvultak el, hanem a felnőttek is, akik elfelejtették őket. A történet szerintem ezen a szálon végig erősebb, mert mélyebbre megy a felnőtt nézőknél, megpendítve az elmúlt gyerekkor varázsának hiányát.
A gyerek, aki esetleg a képzeletbeli barátját is elvitte erre a filmre a moziba, legfeljebb közösségi érzést kap, de azért bizton állítom, hogy nem hagyja el ő sem kielégítetlenül a termet, mert annál sokkal látványosabb az egész. A képek gyönyörűek, a valódi és a kitalált világban egyaránt, a történet lassan csordogál előre, de nincs benne semmi üresjárat vagy akadozás. Tökéletes tempóban mesél el egy nem akcióra építkező mesét. A képzeletbeli barátok látványa egy kicsit Szörny Rt.-s, az alapötlet egy kicsit Toy Storys, ismerősen kellemes lesz a család minden tagjának.
A varázslat mellett pedig egy titok is lappang a filmben, ami gyerekként biztosan meglepő lesz majd, felnőttként pedig sejthető, de ez egyáltalán nem baj, mert úgyis a meghatottsági faktorhoz tesz hozzá, így inkább csak nyer az, aki rájön. A Beat alakító fiatal lány korábban Judith volt a Walking Dead-ben, gyakorlott színészként gond nélkül elviszi a hátán a filmet. Ryan Reynolds olyan, mint Ryan Reynolds bármikor: kedvesen bohóckodik, a nagymamát alakító Fiona Shaw pont eléggé tökéletes, mint mindig. A képzeletbeli barátok eredeti szinkronhangjai pedig valószínűleg a Krasinski-Blunt házaspár teljes baráti köre (Steve Carell, Louis Gossett Jr., Phoebe Waller-Bridge, George Clooney…). Érződik is rajta, hogy mindenki szerette a filmet, akinek köze volt hozzá, ezért sincs végül hiányérzetem, még ha azt is sejtem, hogy holnap már nem fog eszembe jutni, mert azért nem érte el a legerősebb Pixar-filmeket.
