
Csendkirály
Egyszerűségénél fogva zseniális alapötlet, okos kivitelezés, másfél óra tömény izgalom. Mindez hang nélkül. A CGI mestere, a törés-zúzás mágusa, az IMAX kamerák zsonglőre, a hangeffektusok nagy varázslója, Michael Bay összeszedte rá a pénzt, mert néha neki is kell egy kis csend.
Születéskor felsírunk és halálunkig kommunikálunk, gondolatainkat, érzéseinket megosztjuk másokkal, „hangot adunk” véleményünknek. Minden, ami él és mozog, létezik, működik hangot ad ki, ezek legtöbbjét megszokjuk, van, amit csodálunk és igen, vannak olyan pillanatok is, amikor bármit megadnánk egy kis csendért. Hangutánzó szavainknál kevés dolog fejezi ki jobban nyelvünk árnyaltságát, sokszínűségét… zajos, hangos világban élünk. Mi lenne, ha mindez megszűnne, ha minden hang az életünkbe kerülne? Nincs többé közlekedés, ipar, mezőgazdaság, tömegkommunikáció, csak a csend. Minden mozdulatunkat, tettünket előre meg kell tervezni, miközben suttogva, de leginkább kézjelekkel érintkezünk egymással.


Ha már úgyis egy család a főszereplő, miért ne játszhatná az anyát a felesége? Emily Blunt nem az a színésznő, akinek a decemberben érkező Mary Poppins mellett ez ne férne bele az életébe. A valóságban is süketnéma Millicent Simmons második filmszerepében egyszerre harcol saját belső énjével, a szörnyek ellen és apjának szeretetéért. Fogyatékossága látszólag előny ebben a helyzetben, de a film hülye lenne kihagyni azt a ziccert, hogy erre rácáfol. A mi mindennapi problémáink eltörpülnek az ő mindennapi problémáik mellett, hiszen minden csak viszonyítás kérdése. És ugye ott vannak az apró dolgok. A feleség várandós, máris ott mocorog a nézőben a kérdés, hogyan fog szülni, hogyan lehet síri csendben életet adni valakinek és egyáltalán, hogyan jut eszébe valakinek ebben a helyzetben utódokat nemzeni?
Ettől szép, ettől működik, amit a Paramount stúdió is felismert, így jöhet majd a folytatása. Ezek után kit érdekel, hogy másfél-két évvel a lények megjelenése után mit keres ott egy megművelt kukoricatábla?


