Csábító leckék (Miller’s Girl) Írta és rendezte: Jade Halley Bartlett, szereplők: Martin Freeman, Jenna Ortega, Bashir Salahuddin, Gideon Adlon, amerikai dráma, 93 perc, 2024, (16) Elérhető: MAX
Csábító leckék, aminek a feministák nem örülnek
A Kegyetlen játékok elkényeztetett, unatkozó, jómód-árva (gazdag szülők által magukra hagyott) kamaszai visszatértek, avagy a lányok végre visszaveszik az irányítást a róluk szóló erotikus történetek felett? Sajnos nem, inkább csak eljátsszák, hogy az az egyoldalú szerep, amit eddig a filmekben és a könyvekben kaptak, attól lesz az övék, ha ők akarják erősebben. A Csábító leckékben Dr. Watson és Wednesday intim kapcsolatba kerülnek egymással, a végeredmény pedig legalább olyan bizarr lesz, mint amilyennek a felvetés hangzik.
Az irodalom lehet szexi? Lehet. Ebben a filmben pedig sok irodalmi utalás és idézet hangzik el, néha a párbeszéd egyenesen leválik a szereplőkről, és az intellektuális síkon flörtölni kezd egymással. Ez pedig szép. Kicsit öncélú, de mindenképp az. Viszont sajnos nem sikerült ugyanezt a hangulatot filmként megtartani. Sőt. Mi ment félre? Nagyjából minden. Pontosabban inkább csak egy valami, a látószög. Ugyanis sikerült egy olyan stábnak, ami szinte csak nőkből állt, a lehető legtipikusabb Lolita-utánzatot leforgatniuk, pedig lett volna lehetőségük többre is. Egy erotikus fantáziát nem lehet nőként visszavenni csak annyival, hogy most ők mesélik el történetet, miközben nem változtatnak rajta semmit sem, mert ez így végül ugyanaz a hazugság marad.
A film egy okos, de magányos gimnazista lányról szól (Jenna Ortega), aki kapaszkodót keres a keratív írás tanárában, és rövid idő múlva már nem csak, mint leendő író szeretné elcsábítani őt. A tanárnak (Martin Freeman) egyetlen könyve jelent meg, azóta az iskolának szenteli az életét, miközben kiegyensúlyozatlan házasságban él alkoholista, de íróként pénzt kereső feleségével, így természetes hát, hogy csábítja a lány érdeklődése. Legalább is a film szerint ez természetes. És ez a gond, nem az, hogy a női főszereplő a negatív karakter. Láttunk már bosszúálló nőt (Ígéretes fiatal nő) vagy csábító nőt (Álmodozók) a vásznon. De a Jeanne Ortega által játszott szereplő nem nő, csak egy iskoláslány, aki alá-fölé rendelt kapcsolatban van a tanárával. És ezt nem lehet relativizálni.
Mert még akkor is, ha az elkényeztetett majdnem-gyerek elhiteti magával, hogy ő alakítja a történetet, meg kellene mutatni azt is, hogy ez miért nincs így. Habár kapunk utalást a magányra, de ezt is majdnem csak leíró-jelleggel, és látjuk a befolyásoló barátnőt is, aki szintén úgy áll egymaga a világban, mintha így nőtt volna ki a földből, de ez kevés. Ebben a történetben nincsenek szülők, nincs társadalom, nincs iskolai osztály, sőt: más tanárok sincsenek, csak két ötvenes férfi, és bármiféle közösség sincs, ami befolyásolta volna őket. Még házvezető sem, senki. A hiányok megmutatásának hiánya hatja át a filmet. Erre pedig nem lehet alapozni.
A film egyébként, mint mozgóképek sorozata rendben van. Szép és erotikusan sejtelmes, mintha egy gótikus regényben lennénk, amit a mába ültettek. Sok a köd, kevés a szereplő, intim minden helyszín, ami a kézikamerás felvételekkel még inkább bevonzza a nézőt. A felépítés sem akadozik: lassan, de jó ritmusban csordogál előre a végkifejlet felé. Csak az a baj, hogy az alaptörténet miatt nem szívesen nézi az ember ezeket az egyébként ízléses beállításban játszó színészeket, mert Martin Freeman mégiscsak 52 éves, Jenna Ortegát pedig japán mangákban szereplő kislánynak öltöztették. Ki tudja, hogy okkal-e, de a kémia sem működik köztük különösebben, színészként pedig olyanok, mint máskor, egyikük sem alakul át valaki mássá a képernyőn, de tisztességesen eljátszanak egy szerepet. Gideon Adlon, aki a fiatal barátnőt alakítja (A Társadalom, Szűzőrség) erősebb, vele bármit szívesen néznénk eztán is.
Nem tudom, kell-e, hogy üzenete legyen egy filmnek, valószínűleg nem. De semmiképp sem lehet hazug, vagy rossz üzenetet hordozó, és nem lehet megúszós sem. Ha el akar mesélni egy tanár-diák (felnőtt-gyerek) kapcsolatot, akkor azt meg kell próbálnia mindkét oldalról hitelesen bemutatni. Mert lehetett volna ugyanez a történet egy erős dráma is, ha a lány szerepe emberibb, és nem öncélú képregényfigura lesz végül. A film többi részét elnézve pedig még sikerülhetett volna ilyenre is, mert a tanár és a felesége közti konfliktusokat például egészen érzékletesen mutatták be.
A kamaszlányok veszélyesek, mondja a feleség egy ponton a filmben. Ez igaz, de leginkább saját magukra azok, csakhogy ezt a feleség és a készítők is elfelejtették, pedig mind voltak kamaszlányok valaha. Megmutathatták volna inkább ezt a történetet.
