Alien: Romulus, Rendező-forgatókönyvíró: Fede Alvarez, szereplők: Cailee Spaeny, Isabela Merced, Archie Renaux, David Jonsson, Aileen Wu, Spike Fearn, amerikai-angol horror, sci-fi, 119 perc, 2024, 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Te is, fiam, Romulus?
Egy hetedik bőrt is le lehet húzni a 45 éves sci-fi horror sorozatról? Van-e még elég fantázia a H.G. Giger által megálmodott, és Ridley Scott mesteri húzásaival filmvászonra vitt xenomorfokban? Scott nem tudta trilógiává bővíteni a Prometheusszal elkezdett előzménysorozatát, ezért elegánsan átpasszolta a stafétát a fiatal nemzedéknek. A Romulus egy friss energiákkal telített horror rendező főhajtása az egész franchise előtt, ahol egy fogalmatlan huszonéves bányászokból álló csapat néz szembe a Halállal.
Az Alien: Romulus az a film, amit egy mozirajongó készített mozirajongóknak. Minden percéből süt a lelkesedéssel teli horror rutin, amivel a mai fiatalokat is be akarja szippantani az Alien vs. Predator filmekkel már teljes univerzummá bővült filmsorozat világába. Egyszerűen nem lehet nem észrevenni, hogy itt nagy kanállal kínálják nekünk az alkotók a fan service-t azaz a rajongói kiszolgálást, de ez a megközelítés sokkal jobban áll Fede Alvareznek, mint bármelyik Star Wars eresztésnek az elmúlt 10 évből. A befutott uruguayi rendező igazán biztosra ment a Romulus megalkotásával, mert lényegében újraalkotta a Vaksötét című filmjét az űrben, csak itt a zsémbes, mindenre elszánt öreg helyett egy xenomorfoktól nem mentes űrállomásba tereli be a siheder főhőseit, hogy ott szembenézzenek a kegyetlen valósággal. Azaz azzal az alapvetéssel, ami minden Alien-filmet meghatároz, hogy a Wayland-Yutani vállalat Istent és embert nem ismerve törekszik a tökéletes életforma megismerésére és saját hasznára fordítására.
Főhősünk az árva Rain, aki egy bányászbolygón sínylődik társaival és egy szökési mestertervet eszelnek ki. Észreveszik, hogy egy elhagyatott űrállomás sodródott a bolygójuk felé, ennek erőforrásait felhasználva szeretnének lelépni a bolygóról, ahol A 22-es csapdáját idézve mindig akkor emelik fel a ledolgozandó feladatok számát, amikor az ember épp teljesítette azt. Rain fogadott testvére Andy, a Weyland-Yutani technológiával felszerelt android a kulcs a szökéshez, mert őt tuti beengedi az űrállomás. Persze azt a hőseink nem tudják, hogy egy olyan kutatóbázis romjaira készülnek, ami nem a rózsaolajjal való túlzott kísérletezés következtében halad épp a pusztulás felé.
A film nagy erénye, hogy bármennyire is sejtjük az első pillanattól kezdve, hogy a főhőseink hogyan menetelnek a vesztükbe, az Alien: Romulus így is tud kellemes meglepetéseket okozni. Nem akar semmi nagy dolgot megfejteni, mint Ridley Scott előző két filmje az emberiség keletkezéstörténetéről (aminek kapcsán voltak a mesternek olyan kijelentései, hogy a film mitológiájában maga Jézus a földi életet megteremtő földönkívüli fajhoz tartozott), egyszerűen fogja A nyolcadik utas: a Halál és A bolygó neve: Halál, azaz az első két film legjobb elemeit, kever hozzá pár utalást a többi részből, és létrehoz egy olyan best of koktélt, ami pontosan kielégíti az Alien-filmekre beülő nagyközönség igényeit. Legyen félelmetes, legyen benne titokzatos a vállalat, legyen egy főszereplő, akivel azonosulhatsz és persze csak a moziteremben hallhassák a sikolyod.
Alvarez jó érzékkel hozza az Alien-miliőt, és bár nem a karaktervezetéséről híres, de a színészek kitesznek magukért. A Riant alakító Cailee Spaeny a Priscilla és a Polgárháború után ezzel az újabb stabil főszereppel igen jó sorozatot hoz felfutóban lévő színésznőként. A társát megformáló David Johnson pedig igen emlékezetes az aspergeres jegyeket hordozó, szóvicc megszállott androidként, de a csapat többi tagja is hozza a kötelezőt.
A film legnagyobb bakija viszont szintén a szereplőkhöz köthető, és azért igazán szomorú, mert óriási kontrasztban áll az amúgy fantasztikus produkciós dizájnnal, ami ráadásul szinte mind magyar szakemberek munkája (külön élmény a stáblistán szereplő hazai nevekben gyönyörködni), és pont ezért esik le a képernyőről. SPOILER! A korábban emlegetett Star Wars-filmekben, pl. Az Ébredő erőben hoztak már vissza rég elhunyt színész által alakított karaktert Tarkin digitálisan rekonstruált képében, ami 2015-ben még csúnyán leesett a képernyőről. Pedig a technológiát már a 2000-es Gladiátor óta fejlesztik, ahol a forgatás alatt tragikus hirtelenséggel eltávozott Oliver Reed-et kreálták újra számítógéppel. Ott is még kínosan vigyáztak, hogy a pixeles mimikrit sok árnyék és félhomály fedje, illetve Tarkint sem kellett sokáig bámulnunk anno, de a Romulusban nem csak egy posztumusz cameóra ugrik be egy fontos színész a túlvilágról, hanem a cselekmény mozgatórugójává válik a jelenléte. Az ilyen példák kapcsán különösen indokolt volt a színészek sztrájkja nemrégiben, ahol többek között az ehhez hasonló megszentségtelenítések miatt is emelték fel a hangjukat.
Ezen kívül a forgatókönyvnek van még egy pár slendriánsága, de ezek mind megbocsájthatóak. Ugyanis a vászonra egy vérbeli sci-fi akció horrort kapunk, ami képes 2 órán át a székbe szegezni, a tisztességes iparosmunkánál komolyabb lelkesedéssel tartja a ritmust és az ügyesen használja újra a kreatív elemeket, hogy anyagilag is sikeres vérfrissítést pumpáljon ebbe a nagy múltú filmsorozatba. Az nem kérdés, hogy a film sikeres lesz, már most is az. Álomgyári mércével aprópénzből, 80 millió dollárból készült, miközben tele van a gazdaságos gázsiért kiváló munkát végző hazai mesteremberek praktikus trükkjeivel – még a 3-as metró mozgólépcsőjét is ki lehet szúrni -, és simán lehet rá a befejezése alapján újabb részeket húzni. Hogy jó lesz ez nekünk? Vagy egy újabb filmlegenda árult el minket a jól kiszámítható profitért? A korábbi filmek római mitológiai utalásai alapján biztos: Ridley Scott kockája el van vetve.
