Az apa három lánya (His Three Daughters), írta és rendezte: Azazel Jacobs, szereplők: Carrie Coon, Natasha Lyonne, Elizabeth Olsen, amerikai dráma, 104 perc, 2024., korhatár: 16+ Netflix
A hiány filmje
Három felnőtt nő újra találkozik egymással a családi házban, hogy jelen legyen az apjuk utolsó napjaiban. Ez a helyzet természetesen előhozza az eddigi konfliktusaikat, de közös megéléssel lehetőséget nyújt ezeknek a feloldására is. Kiváló alakítások, merengően szép képek és ritkán feltett kérdések a halálról, a hiányról, és a testvérekről, erről szól Az apa három lánya. 
Azazel Jacobs író-rendező történetében három felnőtt nő tölt együtt néhány napot a családi házban, ahol a hospice-ellátásban lévő apjuk az utolsó napjait éli. Katie (Carrie Coon) egy problémás kamaszlányt kontrolláló anya, Christina (Elizabeth Olsen), egy látszólag tökéletes életet élő fiatal nő, mindketten az apjuk első házasságából születtek, míg Rachel (Natasha Lyonne), a család fekete báránya, csak a mostohatestvérük, mégis hosszú ideig ő volt az egyedüli ápoló a közös otthonban. A film három nap történetét meséli el, amiben ezek a harmincas-negyvenes nők elsősorban megint testvérek és lányok lesznek, akik akaratukon kívül záródnak be egy nehéz helyzetbe, miközben a köztük lévő korábbi erőviszonyok átrajzolódnak, a régi konfliktusok pedig előtörnek.
Kevés film készül az élet végéről, kevés mesél a romantikus filmek utáni kötelezettségekről, házasságról vagy a felnőtt testvéri kapcsolatokról, ahogy kevés film mesél a nőkről, akik a gyereknevelés és az idősgondozás között őrlődnek. Ez nem a gyász, és már nem a tragikus hír filmje, hanem a köztes létről szól a maga monotonitásával, ismétlődésével, a fékezett drámaiságával. Habár vannak mélypontok és konfliktusok benne, mégis minden ebben a várakozásban áll, egyrészt ettől igazán életszagú, viszont másrészt talán pont ettől sikerült mégis kevésbé erősre. Pedig még ebben a történetben is lehetne a karakterek közt nagyobb elmozdulás ettől a középtől, de inkább csak sejtjük a háttérben húzódó tragédiákat, minthogy a nézőként megélnénk őket.
A film ötlete talán inkább színdarabként állná meg igazán a helyét, noha a megvalósítása nagyon is filmes. Kicsit szemcsés, celluloidra vett indie-film benyomását kelti, amiben a dokumentumfilmesként jelenlévő rendező végig következetesen megmutatja, amit a szövegkönyv körbejár. Rendszeresen egyedül vannak a szereplőink a képeken, a magány ott van még a beszélgetések közben is, máskor pedig a kamera ugyanilyen finoman mutatja meg a közeledés apró jeleit a közös képkivágásokkal és a jelenetbe besétáló alakokkal. A hiánynak egyébként is fontos, ő a negyedik szereplő a lányok mellett, sőt, talán a hiány az igazi főszereplő, mert végül sok minden nem kerül kimondásra, sok kérdés fel sem lesz téve.
A színészek elképesztőek, hitelesek, érzékenyek, esendőek. Mindhárom karakter a végletekig különböző, talán Natasha Lyonne az, akit annyiszor láttunk már hasonló külsővel hasonló szerepben, hogy nehezebb elvonatkoztatni tőle, mint színésznőtől. Carrie Coon és Elizabeth Olsen életük egyik legjobbját hozzák, ha ugyanezt színházban látnánk tőlük, levegőt is elfelejtenénk venni a nézőtéren. A hangulat is egységes, mégis hiányzik az az érzelmi hullámvasút, amit nézőként ki tudna váltani a film, mert végül a rengeteg távolságtartással a nézőt sem sikerül eléggé bevonzani.
Az apa három lánya olyan film lett, ahol a nagyon erős színészi jelenlét, és a jó filmes megoldásokkal megmutatott képi világ összeér, ráadásul hiányzó történetet mesél el, mégis ezek valahogy kioltják egymást végül. Nem a színészeken múlt, talán nem is az ötleten. Lehet, hogy hosszú lett egyszerűen. Pedig jó film ez, csak tényleg több benne a lehetőség, mint amit megvalósít. Nem egy nyílhegy, ami beletörik az emberbe, inkább egy karcolás, amire elég egy sebtapasz is. Szép film lett, kiváló alakításokkal, mégsem hatol olyan mélyre.
