Joker: Kétszemélyes téboly (Joker: Folie à Deux ), rendező: Todd Phillips, szereplők: Joaquin Phoenix, Lady Gaga, Brendan Gleeson, Catherine Keener, Steve Coogan, Leigh Gill, Zazie Beetz, Harry Lawtey, Bill Smitrovich, amerikai krimi-dráma, akciófilm, 138 perc, 2024 (16)
Dalolni lehet a különbséget
Joaquin Phoenix korunk egyik legnagyobb színésze. Ez az első folytatás, amit elvállal. Összeáll ugyanaz az alkotógárda, mint az első részhez. Az előzetese nézettségi rekordokat dönt. A musical koncepció mögé beáll Lady Gaga popikon, aki színészként is bizonyított már nem egyszer. Minden nagyon sínen van a sikerhez, ám egy tébolydában pillanatok alatt széteshet minden.
Ahogy nézzük a filmet, a mi tudatunk is könnyen meghasad. Ha nagyon várta az ember ezt a folytatást, könnyen a kognitív disszonancia csapdájába esik, azaz rendre bizonygatja magának a film nézése közben, hogy ez mitől egy mestermű, miközben egy rossz viccet lát. Szomorú, amikor a humort elemezni kell, de tegyük fel a pápaszemünket, vegyük elő a jegyzetfüzetünket, majd szegezzük oda az alanynak a kíméletlen kérdéseinket.
Miért vártuk?
A Joker 2019-ben igazi meglepetés siker volt, egy olyan vérfrissítés, ami a már akkor megfáradni látszó képregényfilmes univerzumnak nagyon kijárt. Két évvel korábban a Logan már megmutatta, hogy lehet bátran belenyúlni karakterekbe, felnőtt közönségnek érett, kemény témákat kitárgyaló filmeket csinálni a gyerekkori kedvenc szereplőinkről. Ahogy a Logan a halál, az elmúlás témáját állította szembe a sérthetetlennek ismert Farkassal, úgy a Joker a méltatlanul feledésbe merült A komédia királya Scorsese film receptjét vette elő, hogy a gyerekkori abúzus psziché torzító hatásáról meséljen a Batman ellenlábasaként megismert őrült bohóc háttértörténete kapcsán. Ettől az egész Joker sztori fájóan hétköznapi és kézzelfogható lett Arthur Fleck drámájába csomagolva.
Ez pedig nagyon működött a közönség és a kritikusok körében is, Phoenix játékának, és Todd Philips érzékeny rendezésének köszönhetően nem csak a kasszáknál, de az Akadémiánál is tarolt, két Oscar-díjjal büszkélkedhet. Nyilván meg kell lovagolni ezt a hullámot, manapság amúgy is a folytatások korát éljük, különösen a képregényfilmek tekintetében, ezért nem volt meglepő, mikor kijött a hír: jön is. Azon persze már sokan fennakadtak, hogy musical lesz, és Lady Gaga játssza majd benne Harley Quinnt. De nem érződött a produkció körül nagy nyomás, bőven hagytak rá időt, hogy egy tényleg izgalmas új fénybe helyezzük a már egyszer lecsupaszított, nagyon emberi arcát mutogató Jokert.
Mit állít?
A Joker: Kétszemélyes téboly fergetegesen indul, egy olyan animációs szekvenciát látunk, ahol címszereplőnk a ‘40-es évek rajzfilmjeit idézve menekül saját árnyéka elől, próbálja legyőzni a múlt démonait. Majd váltunk a valóságba, ahol Arthur Fleck (Phoenix) az első rész gyilkosságai miatt kiérdemelt büntetését üli az Arkham börtönben. Ekkor még nem sejtjük, hogy a film ezzel az erős kezdéssel meg is határozta magát: fogta az előző rész sikerének az árnyékát, és egy cellába taszította, és mi ezt az agonizálást fogjuk végignézni több, mint két órán át. Kérdés, hogy ez a szenvedés meddig tartja fent a figyelmünket.
Az új Jokert nagyon könnyű szeretni az elején, mert minden adott hozzá. Az alkotók maradtak, a fényképezés hátborzongatóan varázslatos, Joaquin Phoenix elképesztő hitelességgel hozza a tébolyult szerencsétlent, a zenék pedig még mindig nagyon ütősek. Az első részben is felcsendült Frank Sinatra-féle That’s Life itt is visszaköszön, és máris nem tűnik olyan ördögtől valónak, hogy ebből a filmből musical legyen, hiszen az első rész zenéje is olyan meghatározó volt a hangulatkeltés tekintetében, nem véletlen, hogy az egyik Oscar pont Hildur Guðnadóttir zeneszerzőnél landolt. Jönnek is a dalbetétek, szerencsére kellő arányérzékkel nincsenek túltolva, jól illeszkednek a film borongós hangulatához. Van, hogy egy csak fél perces szólót látunk, vagy extrém esetben egy komolyabb színpadi revübe megy át az összesen 14 dalbetét egyike, de a film nem itt vérzik el. Ez még a musical műfajt nem kedvelő nézőknek is beleférhet, bár tény, hogy semmilyen igazán emlékezetes dalt nem sikerült írni a filmhez, utána is maximum Sinatra és kortársai slágereire keresünk majd rá a zenelejátszónkba, Lady Gaga hoppon maradt. Ettől függetlenül nem a műfaj okolható a koncepció megbicsaklásához.
Miben bukik el?
Minél többször hallasz egy viccet, annál inkább veszít az erejéből. A Joker fájdalmas, húsba markoló valóságának groteszk humora újra itt van velünk. Az első fél órában megcsap a nosztalgia, főleg, ha az ember nem látta az első filmet a mozi megjelenés óta, akkor különösen jó látni az erős színészi játékot, amihez Brendan Gleeson is hozzátesz vájt fülű börtönőrként. Lady Gaga plasztikázott szája felett is el lehet tekinteni, pedig rengeteg közeli van róla. De ahogy telik a játékidő, egyre kevésbé találjuk a kapcsolódást a főszereplőnkkel. Egy tárgyalótermi drámába megyünk át a film, szembe kell néznie Arthur Flecknek a tettei következményével, és egy kiútja van, ha bebizonyítja azt, amit az első részből megtudtunk, hogy van egy Joker nevű lehasadt személyisége. Erre a fő drámára épül a film, amiben Arthur zeneterápiás alkalmakkor megismert szerelme, Lee Quinzel, azaz a polgári névvel ellátott Harley Quinn (Lady Gaga) is meghatározó szerepet játszik, de nem történik más, mint hogy egy sérült ember kálváriáját vizsgáljuk újra és újra más nézőpontból, miközben a tét nem változik.
Gyakorlatilag újraéljük a 2019-es Joker eseményeit, elemezzük őket, és semmi több. Az egész filmben a legsúlyosabb az esőcseppek kopogása, amúgy pedig a főszereplőnkkel együtt sodródunk. Divatos fogalommal élve dekonstruálás zajlik, teljesen lebontjuk elemeire Arthur Flecket és árnyékát, Jokert, de ezzel elveszik a dolog varázsa is. Egy báb marad, aki ha kell, éppen a fantáziavilágában dalol vagy nyeglén szívja a cigit. A film tele van ilyen stílusos jelenetekkel, amik mégsem állnak össze egy egésszé. Az utolsó fél órára már teljesen érdektelenné válik főhősünk, és a nagy finálé után megkönnyebbülve állunk fel a moziteremből, hogy nem kell néznünk tovább. Méltatlan csetlés-botlás ez egy ilyen fajsúlyos nevettetőtől, akinek a humora pont abban rejlett, hogy nem vicces, hanem halálosan komoly.
Van felállás innen?
A Joker: Kétszemélyes tébolyt eltemethetjük. Egy biztató ígéret nagy buktába fulladt példázata. És az egészben az a legszomorúbb, hogy részleteiben így is jó, külön-külön nézve a dolgait még működhetne is, de a szemünk előtt bontja szét elemeire magát és képtelen összerakni újra. Todd Phillips rendező a Másnaposok folytatásai kapcsán megtanulhatta volna, hogy neki ez a folytatásosdi nem az erőssége. Itt most még nagyobb tehetségek és még több kreatív energia esett a középszer áldozatául. A komédia királyának nem véletlen nincsen folytatása, az önmagában kerek mű. Teljesen mindegy, hogy hányszor ismételsz meg egy viccet, az első előadás hatását sosem lehet megismételni. Függöny le, közönség nem tapsol.
