Maxxxine, rendező: Ti West, szereplők: Mia Goth, Elizabeth Debicki, Kevin Bacon, Giancarlo Esposito, Michelle Monaghan, Bobby Cannavale, Simon Prast, amerikai horrorfilm, 2024, 103 perc, 18 éven aluliaknak nem ajánlott!
Vágyott horror, pornórealitás
A melodráma (könny), a horror (vér) és a pornó (ondó) az a három filmzsáner, amely a leginkább megmozgatja a nézőt – írta egyszer Linda Williams, a neves filmelmész. “Hogy jó melodrámát csinálj, spermára, vérre és könnyekre van szükséged” – nyilatkozta Williams gondolatának „farvizén” Gaspar Noé pár évtizeddel később. Az X és a Pearl című filmekben könnyből, ondóból és vérből is akad szép számmal. Kérdés, hogy a trilógia záró, Maxxxine névre keresztelt darabja szintén bő lére ereszti-e a testnedveket, vagy az unalom sivatagában szárítja ki a Mia Goth-Ti West duó által fémjelzett univerzumot?
1985. A pornómozik már kikopóban vannak, a nemi vágyat gerjesztő zsáner a videotékák árnyékos zugaiba, ezzel együtt pedig a magányos tévénézők intim pillanataiba költözött. A horror nemkülönben, a piacot elárasztják a direkt videókazettára készített filléres trashopuszok. Maxine Minx (Mia Goth), a hat éve átélt traumatikus tömegmészárlástól megkeményedett, harmincas évei elején járó pornósztár ki szeretne törni a felnőttfilmipar buborékjából, hogy végre valódi sztár és színésznő váljon belőle. Ehhez ugródeszkának talál is egy The Puritan II-re keresztelt horror folytatást, a film nagy művészi öntudattal megáldott rendezőjét (Elizabeth Debicki) pedig annyira lenyűgözi, hogy meg is kapja a főszerepet. Csakhogy ezzel párhuzamosan egy rejtélyes sátánista sorozatgyilkos üti fel a fejét Los Angeles utcáin – Maxine-t viszont nem olyan fából faragták, aki meghátrál a pszichopatáktól.
Az X-trilógia egyszerre főhajtás és kritika a horror és pornó ősi zsánere előtt, miközben nem rest a (női) énképet szüntelenül baszkuráló médiaiparnak is odamondani; mindemellett pedig autonóm módon is megállja a helyét, hiszen két rendkívüli karakter portréját és drámáját is felfesti. Az első rész (X) szolgált metszéspontul a két karakter (Maxine és Pearl) számára, hogy egymás irányában tükörként működjenek: Pearl volt Maxine számára az, aki lehetne majd, ha “nem él a lehetőséggel”, Maxine pedig Pearl számára az, aki lehetett volna, ha “él a lehetőséggel”. Az emberi életútként megjelenített idő előre-hátra kísértése és ezek árnyalt karakterdrámába való forgatása az, ami az X-et sokkal többé teszi egy “egyszerű” slashernél. Erre jön rá a világ mechanizmusaként, filozófiai alapként kezelt tézis: mind Pearl, mind Maxine vágyai a média (vagyis film)ipar viszonyában (vagyis: tőle) jönnek létre: keserű iróniát ad kettejük történetének, hogy Pearlnél a giccses musical (könny), Maxine esetében pedig a horror (vér) válik a “nyomorúságból” való kitörés ideáljává, azonban mindkettejük életének valamely pontján hívogató fekete lyukként tűnik elő a pornó (ondó) mint reális kitörési lehetőség. Maxine él vele, Pearl pedig nem.
Azonban az ebben a felállásban a melodrámának megfeleltethető zenés musical, a horror és a pornó mint zsánerek mindegyike alapvetően a női test fetisizálására vagy rombolására berendezkedett zsánerek, így mindegyik törvényszerűen tárgyiasít, vagyis megfosztja emberségétől a nőt, gondoljunk a Pearl iszonyatosan nyomasztó casting-jelenetére, vagy jelen filmünkből a női testen lévő vért keveslő rendező karakterére (külön érdekes, hogy a The Puritan II rendezője szintén nő: a tárgyiasítás nem nem-specifikus, nő nőt ugyanúgy el képes elnyomni, ha aláveti magát a kizsákmányoló mechanizmusnak). Pearl vagy Maxine választása így mindegy is, mert akár beteljesedik vágyuk, akár nem, akárcsak “reális” lehetőségként a pornó marad, így is-úgyis ki lesznek szolgáltatva a nyálát csorgató patriarchátusnak, szexi tárgyakká válnak.
A Kedves Olvasó észrevehette, hogy különösebb döccenő nélkül mosom össze a trilógia mindhárom darabját, vagyis az előző két részt az elvileg jelen szövegben kritizált epizóddal. Nos, igen. A Maxxxine minden további nélkül koherensen viszi végig és kerekíti le e gondolatmenetet. Azonban kérdés, hogy vajon megállja-e a helyét önálló filmként is?
Nos, ha a három film közül kétségkívül a legkevésbé sikerültnek is mondanám, de azért még mindig egy jó filmről beszélünk. Amit elsősorban kiemelnék azok a karakterek. Mia Goth továbbra is élete egyik legemlékezetesebb szerepét alakítja. Igaz, visszafogottabb, mint a Pearlben (és annak instant klasszikussá váló ending credits jelenetében), ennek ellenére jó irányba gondolták tovább Maxine karakterét, és csináltak belőle egy tökösebb (anti?)hősfigurát. Akik viszont kétségkívül szétlopják a showt azok a meglepően neves színészek által alakított mellékkarakterek. A filmje alantasságától szatirikus gellert kapó, önmagát halálosan komolyan vevő Elizabeht Bender (Debicki), a Saul Goodman-epigon Teddy Kinght (Giancarlo Esposito, hehe), a jókedélyű (és ettől kicsit hátborzongató) Molly Bennett (Lily collins egy kisebb de hálás szerepben), vagy a Kínai negyed magánnyomozójának infantilis karikatúráját adó John Labat (Kevin Bacon) mind szórakoztató módon képesek megvillanni egy-két jelenet erejéig.
Persze terítékre kerül a VHS-korszak is, felháborodott szülőkkel, meghurcolt filmsztárokkal, ultrakonzervatív kultúripar ellenes lobbival. Ennek farvizén pedig beemelődik a trilógián végigvonuló zsáner újragondoláson túl is egy metafiktív jelleg – bár ez egyáltalán nem új keletű, inkább a jelenleg zajló posztmodernizmus mainstreamizálódásának egyik újabb feltűnése (Volt egyszer egy… Hollywood, Babylon, A kaszkadőr, Ördögűzés, stb.).
Ám itt jön az a pont, ami miatt én ezt a trilógia leggyengébb darabjának tartom. Ugyanis a metafikció egyik szegmenseként jelenik meg maga a film főgonosza is. A gyilkosságokat elkövető (elnézést, csak itt most nehéz spoilermentesen körülírni, de próbálkozok!) ugyanis behoz egy elemet, egy motívumot, ami szerintem sehogyan sem passzol a 80-as évekhez, inkább a 70-esekhez (mint zsáner és mint társadalmi jelenség is), így pedig kicsit összezavarodik a végére az addig olyan jól felépített (és írásomban fentebb fejtegetett) kulturális kódrendszer.
Ezek mellé pedig a film nagy fordulata és megfejtése pedig abszolút hatástalannak, felépítetlennek, randomnak érződik, amit a gyorsan megsokszorozódó baromságok csak tovább rondítanak. Nincs baj, ha baromság, de legyen konzisztensen az; az X trilógia ugyan némileg a trashről is szól, de nem trashfilmként. Ám sajnos a Maxxxine az utolsó fél órában nem a jó értelemben vett trashfilmmé változik. A végén kívül is vannak problémák tárgyalt filmünkkel, néha leül, vontatottá válik, amit szerencsére mindig felpezsdít egy-egy jól megírt karakter emlékezetes jelenete, de e karakterek is felemás módon vannak elvarrva, egyszer csak feltűnnek, aztán eltűnnek, nincs nagyon ívük dramaturgiai értelemben.
A Maxxine sajnos az X-trilógia leggyengébb darabja, azonban félteni így sem kell. Karakterei továbbra is jópofák és emlékezetesek, hangulatában hozza a korszakot, az egész franchise-on végigvonuló gondolatiságot pedig jól görgeti tovább. Az X és a Pearl jobban, de a Maxxxine is ajánlható.
