Dekameron (The Decameron), készítő: Kathleen Jordan, szereplők: Tony Hale, Zosia Mamet, Tanya Reynolds, Amar Chadha-Patel, Saoirse-Monica Jackson, Douggie McMeekin, Leila Farzad, Lou Gala, amerikai kosztümös vígjáték, 8 rész, részenként kb. 1 óra, 2024, korhatár: 16
Szórakoztató szerelmeslevél a karakterszínészekhez
Fekete halál! Fekete humor! Középkor! Erotika! Ármány! Őrült káosz! A Netflix Dekameronja szemtelen újragondolása az irodalmi klasszikusnak, de olyan komolytalanul, mintha inkább egy katasztrofálisan sikerült munkahelyi csapatépítő lenne középkori tematikában. A sorozat egyébként jobb, mint a híre, mert elég szórakoztató és sötét, de az a legnagyobb jótéteménye mégis, hogy közös képernyőre terelte végre a kedvenc karakterszínészeinket. 
Kathleeen Jordan, a sorozat showrunnere a Covidról akart történetet mesélni anélkül, hogy a Covidról mesélne történetet. Ezzel az eltávolodással végül eljutott egészen a 14. századig, ahol ennek a távoli kornak az idegen egészségügyi vészhelyzete sokkal színesebbnek és mediterránabbnak tűnt, mint ahogy ezt a mostanit a többségében megéltük. Az eredeti könyvhöz hasonlóan ez is úgy kezdődik, hogy éppen arat a kaszás. A kezdőképekben például egy másik klasszikusra hajazóan talicskán viszik a halottakat Firenze utcáiról, a menekülésre pedig itt is csak egyetlen út van: a szociális távolságtartás. Mondjuk ezt ők vidéki birtokon való elvonulásnak hívták, főképp a gazdagok (és valószínűleg azok is a helyi olasz nyelvjárás szerint), mert csak nekik volt rá lehetőségük, meg esetleg a hozzájuk tartozó személyzetnek.
A fő konfliktus is éppen ebből adódik: kit hívnak meg Leonardo birtokára, ezekből ki halt meg már pestisben, és azt ismerte-e egyáltalán bárki is, aki gyanakodna később? Vagy, ha már itt tartunk, ki van abban a hordóban, amit titokban becsempésztek a birtokra? És ki az a halott az árokban, akit nem kellene észrevennünk, de jól látjuk-e azért, hogy tojásnyi kelések voltak a füle mögött…? Persze jóval szövevényesebb is lesz később a történet, ez csak az alapfelállás, mint ahogy a könyv történetei is változatosak: kapunk még szolgának öltözött gazdagot, és gazdagnak öltözött szolgát, urát konstans mérgező orvost, elhazudott házasságot, titkos gyereket, még titkosabb viszonyt, amiből nem lett gyerek, bár volt egy pont, amikor azt hazudták, de azt is mástól… A történetek tehát nem meglepő módon az emberi gyarlóságról szólnak, és inkább eltúlzott vígjátéki figurák a szereplői, mint mély jellemek.
Hogy ez a döntés volt-e meg előbb, vagy a karakterszínészeknek szerettek volna egy hálás játszóteret kialakítani, nem lehet tudni, de a végeredmény ez lett mégis: egy szórakoztató, és szépen kivitelezett szerelmeslevél a mellékszereplők krémjének. Közülük is szeretnénk kiemelni Douggie McMeekint (Csernobil, Joy, az élet csodája), aki a többieket is lejátszva a színről valami olyan elképesztő módon megy szembe az alapvető, zsigerileg indokolt reakciókkal, és úgy helyezi át őket egy másik, teljesen indokolatlan ritmusba és kontextusba, ami még véletlenül sem esne meg így senkivel. De nem csak ő hozza ki a maximumot a szerepéből, amikor azt írtuk, hogy a karakterszínészek krémje látható a sorozatban, akkor ezzel alig mondtunk el valamit, mert itt van például az őrült ufóhívő lány a Szexoktatásból, Shoshanna, a furcsa a Csajokból, Voltaire a Nagy Katalin – A kezdetekből, Villi a Toy Storyból, vagy Az alelnök mindenese, de maga Mr. Benedict is A Titokzatos Benedict Társaság, bár ez az utolsó három ugyanazt az embert takarja. Mindenki ismerős lesz valahonnan, és már a megjelenésével is mosolyt csal az arcunkra.
A sorozat stílusa egyébként van olyan őrült és képtelen, mint A zászlónk halált jelenté, viszont a mély emberi érzések itt hiányoznak, mert a társadalomkritikai szál erősebb, bár vannak természetesen elgyengüléseik ezeknek a szereplőknek is, de a szerethetőség pont ezért nem olyan zsigeri, mint az fent említettnél. Hasonlít a Fekete Viperára is, de azért részenként egy-két erős poén van csak benne, összességében mégis bőven egységesen jó színvonalat mutat. A megjelenítés pedig hibátlan, kicsit színházi, de buja és rendesen kivitelezett. A történet sem ismétli magát, a pestis után(közben) újabb kihívások robognak feléjük, néhány ebből halálos is vagy túlélhető, de aztán mégsem, és csak ekkor jönnek még a nyilak. Mégis azt érezzük, hogy ebben inkább egy erős kétórás film lett volna, vagy egy fele ekkora sorozat, és az sokkal nagyobbat ütött volna.
Azért összességében még így is inkább nézős, sőt jó szívvel ajánljuk, bár irodalmi dolgozatra semmiképp ne ebből készüljön a gyerek. Kikapcsolódásként kiváló, akár egy-egy résszel munka után, mert felráz és szórakoztat, hiszen kellenek nagyon az olyan alkotások, amik még magukat sem veszik komolyan.
