Boss Nigger, rendezte: Jack Arnold, írta: Fred Williamson, szereplők: Fred Williamson, D’Urville Martin, R.G. Armstrong, William Smith, amerikai blaxploitation western, 87 perc, 1975 (PG), Dimension Pictures
Habár 2012-ben Quentin Tarantino nagyot ment a Django elszabadullal, az elsősorban feketéknek készülő B-mozik egyik koronázatlan királya, Fred Williamson már a ’70-es években kitörő lelkesedéssel rúgta szét a rasszista fehérek seggét a vadnyugaton.
Kezdő képsorok: egy csapat rossza arcú redneck mulatozik az éjszakai tábortűznél egy feltételezhetően rablásból szerzett, több ezer dollárt tartalmazó láda mellett a vadnyugat fénykorában. Már éppen elkezdenék számolgatni a szép zsákmányt, amikor a víg ünneplést két titokzatos fejvadász zavarja meg. Egyikük észre is veszi őket, majd pisztolyát rögtön lövésre emeli, de a szegény hullajelölt nem volt elég gyors, ezért egy pillanat múlva már alulról szagolja azt a bizonyos ibolyát, és nemsokára társai is követik őt az örök vadászmezőkre.
A két haszonvadász hamarosan azonosítja a holttesteket, és kiderül, hogy mind körözött bűnöző volt, akiknek fejére jókora vérdíjat tűztek ki. A pisztolyhősök boldogan konstatálják, hogy ismét pénz áll a házhoz, majd végül a kamera (ami addig végig takarta az arcukat) lassan megmutatja, kik is ezek a vakmerő kalandorok, akik láthatóan rideg profizmussal végzik munkájukat. Plot twist: a két fejvadász közül egyik sem Clint Eastwood, sem John Wayne, sem Gary Cooper, sőt, a tárgyalt úriemberek még csak nem is fehérek!
Boss (az ex-futballsztár, harcművész és a blaxploitation-filmek egyik koronázatlan királya, Fred Williamson) és hűséges társa, Amos (a komikus mellékzöngéket tisztességesen szolgáltató, gyorskezű pisztolyforgatónak azonban már jóval hiteltelenebb D’Urville Martin) fekete férfiakként tengetik mindennapjaikat a prérin, a kaktuszok és kanyonok között, bűnözők levadászásával keresve a kenyérrevalót. Felmarkolva a vérdíjat a gyorsan leterített rosszfiúk után, felkerekednek, és útjuk a közeli kisvárosba vezet, ahol a körözött bandita, Jed Clayton és bandája tartja rettegésben a lakosságot – a Boss és Amos által lepuffantott rablók is az ő emberei voltak, valamint az sem elhanyagolható dolog, hogy a helyi polgármester összejátszik a nyárspolgárokat sanyargató haramiákkal.
A páros érkezésére már alapból is tátja a száját a fehér közösség, hát még akkor kapnak instant gutaütést, amikor főhőseink a polgármester megzsarolása után magukra tűzik a seriffcsillagot. Embereink egyből neki is állnak rendet rakni, szigorú törvények meghozásával, udvariasságot elmulasztó lakosok börtönbe zárásával, nem utolsó sorban pedig a bőrszínük miatt elégedetlenkedő helyiek élvezettel teli bosszantásával, de persze eljön annak is az ideje, amikor fel kell venniük a harcot a feldühödött, vért kívánó bandával, akik mindent elkövetnek, hogy az újdonsült, territóriumukat zavaró seriffek fejét karóra tűzzék.
A fent leírtak alapján a laikus olvasók valószínűleg értetlenül kapkodják a fejüket, és a szinopszist a Django elszabadulhoz hasonlítják, azonban a tájékozottabb filmkedvelők nagyon is jól tudják, hogy Fred Williamson már akkor lóháton ritkította a fehéreket, amikor Quentin Tarantino még a játszótéren tologatta a csattogós lepkét. Az 1975-ös Boss Nigger (ami egyébként egy, egymáshoz csak nagyon lazán kötődő trilógia harmadik része) a blaxploitation zsáner egyik legsikeresebb és legismertebb darabja. Mégpedig úgy lett az, hogy sikeresen találta meg az egyensúlyt az érzékeny faji kérdések és a radikális fekete propaganda között.
Több, mint egy, csakis egyetlen egy helyzetkomikumra (fekete seriffek egy rasszista fehérekkel teli városban) épülő western-paródia, több egy egyszerű formula (fekete seriffek a konzervatív, patriarchális vadnyugaton) végletekig menő kifacsarásánál. És címe ellenére sokkal több azon rasszista blaxploitation-daraboknál, amelyek a „gonosz, fehér, félőrült nácik és a tökéletes, legyőzhetetlen hős feketék” szembeállításában merülnek ki (nem mintha amúgy ezt az alműfajt bárhol és bármikor komolyan kellene venni).
És mint az ehhez hasonló emlékezetes, zokszó nélkül úttörő alkotásoknak általában lenni szokott, a Boss Nigger sem az első példánya ennek a zsánernek. A 60-as évek végén és a 70-es évek elején szárba szökkenő exploitation műfaj, illetve az afro-amerikai polgárjogi mozgalmakkal egy időben felemelkedő blaxploitation mindig is vitatott, megosztó és sokszor tabunak minősülő témákat feszegetett, amelyeket ennek megfelelően provokatívan és ellentmondásosan mutattak be, a szenzációhajhász és hatásvadász stílusra pedig tökéletes példázatul szolgál a Nigger-trilógia első két epizódja, a The Legend of Nigger Charley és folytatása, a The Soul of Nigger Charley (már eme két film címét is érdemes jobban megvizsgálni), melyek Williamson főszereplésével (aki egyébként Tarantino egyik nagy kedvence is – ha emlékeztek, az Alkonyattól pirkadatig második felének vietnámi veteránjára, akkor tudjátok miért) inkább a fikciós, műfaji vonalat képviselték, szemben a szélsőségesebb, dokumentarista felfogással.
Már ez a két film is nagyban különbözött az átlagos blaxploitation-produkcióktól, hiszen a fehér rosszfiúk (a megjelenített korszakból és az akkor népszerű gondolkodásmódból adódóan) sokkal rasszistábbak voltak, a főhőst pedig az átélt atrocitások is cselekvőképesebbé tették. A Boss Niggerben azonban a haldokló gazdája által felszabadított, ám ezzel a helyi fehérek prédájává váló rabszolga után egy fekete seriffet tesz meg főhősnek, emellett még abban is különbözik az első két felvonástól, hogy a cselekmény fő konfliktusa idővel lényegtelenné teszi a bőrszínek jelentőségét. Igaz, addig egészen szépen elpoénkodnak a tárgyalt faji különbségeken és frusztrációkon.
Williamson forgatókönyve (igen, nem csak szerepel a filmben, hanem ő is írta azt) láthatóan erőteljesen merít Mel Brooks egy évvel korábban bemutatott mesterművéből, a Fényes nyergekből, és olyan hősöket, illetve történettípusokat emel át a szkriptbe, amelyek addig egy-két kivételtől eltekintve teljesen idegenek voltak az afro-amerikai közösség számára. Noha korábban mindenre volt már hasonló példa (az egyik legnépszerűbb fekete rendező, Sidney Poitier is rendezett ilyesféle művet, sőt, az amerikai westernek talán legnagyobb direktora, John Ford is tett már meg fekete főhőst filmjének), a Boss Nigger már zsánerénél fogva is másféle film.
Kifejezetten az afro-amerikai közösségnek készült, jóval lazábban kezeli a western szigorú szabályait, és pusztán már a hőstípusok és a beszédstílusok miatt is eltér kommerszebb társaitól. Hasznosítja a klasszikus amerikai westernek örökbecsű elemeit és az olaszok mítoszromboló spagettiwesternjeit, majd kiparodizálja azok tulajdonságait (természetesen az agyonidealizált fehér párbajhősökkel együtt), és hangulatos, dübörgő funkyzenével bolondítja meg az összképet (ami legalább annyira passzol, mint amennyire anakronisztikus egy vadnyugaton játszódó filmhez), miközben elemi erővel piszkálja a sztereotípiákat. Williamson, akár egy fekete Clint Eastwood, elviszi két széles, izmos vállán a show-t, kellő önkritikát gyakorolva, de éles humorával el is különülve a kultikus western-alkotásoktól.
Érdemes megemlíteni a film egyik legjobb jelenetét, amikor Boss és Amos leülnek a város éttermében, a pincér pedig hitetlenkedve, levegőt is alig kapva bámul rájuk, mintha még sosem látott volna feh… bocsánat, fekete embert. Boss pedig belefáradva abba, hogy a lakosok úgy tekintenek rájuk, mint a cirkuszi majmokra, közli vele, hogy ők is tudják magukról, hogy feketék, de attól még nekik is enniük kell valamit. Ha valaki nem értené, miért a Boss Nigger a zsáner egyik legemlékezetesebb műve, elég megnéznie csak ezt a néhány percet, és rögtön tudni fogja, hányas a kabát.
Williamson tökéletesen tisztában van vele, hogy egy B-filmben szerepel, és szerencsére ezt nem is próbálja eltitkolni, valamint Jack Arnold rendező (A fekete lagúna szörnye és A hihetetlenül zsugorodó ember után teljesen otthonosan mozog ebben a kis költségvetésű, szépséghibákkal teli, ámde szeretnivalóan bájos környezetben) sem veszi komolyabban a feladatát. Ahogy már előbb is említettem, a Boss Niggerről végül lehullanak a rasszista sztereotípiák, és a nevettető szituációk egy csapásra vészféket húznak, helyüket pedig vér, brutalitás és a pisztolyok, puskák durrogása veszi át, amikor már végképp nem számít a bőrszín, csak a szemben álló pozitív és negatív ellenfelek. A hős, aki le akar számolni a rosszfiúkkal és bosszút állni rajtuk egy ártatlan lány és egy mexikói kisfiú meggyilkolása miatt, és a gonoszok (élükön William Smith hektikus főgenyájával), akik nem tűrik tovább, hogy egy sehonnani seriff megmondja nekik, hogy merre hány méter.
A Boss Nigger akciójelenetei, nincsen jobb szó rá, meglehetősen egyszerűek, sőt, kifejezetten bénák, nélkülöznek mindenféle dinamikát és egyenletes tempót, gyakorlatilag üvölt róluk az alacsony büdzsé és a B-filmes felfogás, de ahelyett, hogy Jack Arnold ezt kompenzálni próbálná, inkább teljesen behódol neki, és még csak véletlenül sem akar jól kinéző, látványos akciókat produkálni. Sem a klasszikus amerikai westernekre jellemző festő szépségű tájakat, sem a spagettiwesternekben elmaradhatatlan kameraállásokat nem szeretné átvenni saját rendezésébe, mégis, egyfajta vonzó és imádnivaló ízt ad mindez a Boss Niggernek.
Egy szórakoztató, szimpatikus élménnyé varázsolja az összképet, és egy igazi B-kategóriás bűnös élvezet mászik elő a dilettancia és a középszerűség felejthető, lesajnált posványából. A befejezés is az utolsó 20 perchez hasonló komor, kiábrándult hangulatot üt meg. Miután az összes rosszfiúval végzett, a megvert, megkínzott, több golyó ütötte sebből vérző Boss ahelyett, hogy élvezné a győzelmet, és elvenné jól megérdemelt jutalmát, inkább cinikusan továbbáll, hiszen jól tudja: a város lakói nem látják szívesen, kinézik maguk közül, és így számára ott semmiképp sem lehet jövő.
Ha ezt a filmet ma mutatnák be, a kritikusok hangos ódákat zengenének róla, Williamsont és a főhőst is a black power forradalmáraként helyezné óriási erkölcsi magaslatokba a kritika, a Rotten Tomatoes egyből (teszem hozzá, teljesen indokolatlanul) pajzsra emelné, az IMDB meg (szintén teljesen indokolatlanul) méltatlan módon lepontozná, jelenkori szemmel tökéletesen érthető is, hogy miért. Manapság, amikor a társadalom szinte csak szélsőségekben képes gondolkodni, egyre nehezebben rálelve az arany középútra (a Boss Nigger élményét egyébként a mai berendezkedés is erőteljesen gyilkolja), jó felfedezni, vagy újra elővenni ilyen filmeket, amelyek még képesek voltak eltalálni az arányokat, és nem akartak valamilyen politikai vagy ideológiai nézetet minden áron ráerőszakolni a nézőkre. Egyszerűen csak: szórakoztatni szerettek volna.
