Fekete táska (Black Bag), rendezte: Steven Soderbergh, szereplők: Michael Fassbender, Cate Blanchett, Pierce Brosnan, Tom Burke, Naomie Harris, Regé-Jean Page, angol thriller, 93 perc, 2025., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Hírszerzés a hálóban
A hírszerzésnél olykor előfordul, hogy az embernek a saját kollégái után kell nyomoznia, de mi van akkor, hogy a gyanúsítottak között ott van a felesége is? A Fekete táskában nincs verekedés, lövöldözés, autós üldözés, robbanás (na jó, egy van), a szereplők többnyire egy asztalnál ülnek és kínos kérdésekre válaszolnak, de mégis működik, igaz, a sztori elbírt volna egy fokkal erősebb forgatókönyvet is az egyébként zseniális David Koepp tollából. Fassbender és Blanchett, ha tudnak is hibázni, ez nem az a film. 
Amikor a hírekben egy bűnesetről úgy számolnak be, hogy megkérdezik a gyanúsított közeli hozzátartozóit, akkor szinte kivétel nélkül kiállnak az illető mellett és elmondják, képtelenek elhinni róla, hogy ilyenre vetemedne. Nem kizárt, hogy valóban ennyire jól ismerik a másikat, de legtöbbször gondolkodás nélkül tagadnak, hiszen mi, emberek, így működünk. Éppen ezért furcsa az az alapfelállás, ahol a brit hírszerzés egyik legrutinosabb tagja azt a feladatot kapja, hogy buktassa le a szervezetbe beépült téglát és a lehetséges nevek között ott van a saját feleségéé is, aki ugyancsak nem ma kezdte a szakmát. Felmerül a kérdés, hogy a lojalitás a munkaadó vagy a családtag irányában lesz-e erősebb.
A Fekete táska ezt a dilemmát boncolgatja, teszi mindezt úgy, hogy a legtöbb kémfilmtől eltérően cselekménye szinte alig játszódik terepen és a kőkemény akciót is nélkülözi. Talán éppen ez az oka annak, hogy ezernyi filmmel és előzetessel a hátam mögött ennek a filmnek az előzetesét tartom a leginkább félrevezetőnek, mert nem elég, hogy a párbeszédekből csak egy-egy mondatot ragad ki, de azok sorrendjét fel is cseréli. George Woodhouse (Michael Fassbender) ugyanis már az első percben tudja, hogy felesége Kathryn (Cate Blanchett) a gyanúsítottak között van és egy hetet kér a tégla lebuktatására. A film az egyes napokon megy végig.
Hogy mennyire jó ötlet a titkosszolgálatnál házaspárokat alkalmazni, majd arra utasítani őket, hogy nyomozzanak egymás után, nem tudom, minden estere George főnöke a megbízással meg is válaszolja a fentebb feltett kérdésemet, hiszen jobban bízik beosztottja szakmai, mint házastársi hűségében. A másfél órás cselekmény tulajdonképpen arról szól, hogy tévedett-e. George és Kathryn házassága ugyanis példaértékű a cégnél, mindenki őket irigyli és senki nem tudja, hogy csinálják, hiszen szakmájuk lényegében a megtévesztésről szól és a hazugságokra épül. George van annyira jó kém, hogy nem zárja ki eleve a feleségét, hanem bizonyítékokat gyűjt az ártatlansága mellett és ezzel végeredményben a valódi tettest is elkapja. Csakhogy ahogy haladunk előre az időben, úgy utal egyre több jel arra, hogy mégiscsak Kathryn a tégla.
George az ügy felgöngyölítése érdekében vacsorára hívja a másik négy gyanúsítottat, akik egyébként a legközelebbi kollégái, így a vacsorameghívás egyikükben sem kelt különösebben gyanút. Igaz, a házaspár nagyon zárkózottan él, de miért is ne lehetne ez szimplán egy kedves gesztus a részükről. George, aki tényleg mestere a szakmának és szinte lehetetlen neki hazudni kényelmetlen helyzetet teremt a vacsoraasztalnál, így figyelve meg kollégái, egyben barátai reakcióit. A dologhoz hozzátartozik, hogy a házaspáron kívül mindenki kavart mindenkivel, ráadásul egyikük a cég pszichológusa, aki rengeteg titkot őriz mindenkiről.
A film tehát a kémek világának emberi oldalát mutatja be, vagyis azt, ahol a kémek házasságra lépnek egymással, szeretői viszonyt folytatnak, gyengéd érzelmeket táplálnak egymás iránt, felnéznek a másikra vagy éppen féltékenyek. Mindezek olyan érzések és gondolatok, melyeket látszólag a legjobb kém sem tud otthon hagyni és a napi rutin részévé válnak, befolyásolja munkájukat, döntéseiket. Ahogy eltelik a hét, úgy lesz kuszább a kép, a vacsorameghívás megismétlődik, hogy még kényelmetlenebbül érezze magát mindenki. A kémek ugyanakkor hiába érző lények, éppen azért kémek és éppen azért a legjobbak, mert a megfelelő pillanatban képesek hideg fejjel gondolkodni.
Az emberi oldal bemutatása azonban nem csak ennek a filmnek a kiváltsága, hiszen pl. a Bond– vagy Mission-filmek is megteszik ugyanezt, de nem mennek ilyen mélyen bele a témába. Az egész olyan, mint az Agatha Christie– vagy a Tőrbe ejtve-filmek, ahol össze vagyunk zárva az elkövetővel, de csak ő maga és Poirot, Miss Marple és vagy Benoit Blanc ismeri a személyazonosságát. A hosszú házasság titka pedig a fekete táska, ami esetünkben azt jelenti, hogy ezt kimondva a másik tudtára adjuk, itt álljunk meg és ne tovább, ne kérdezz többet, ideje témát váltani. A legtöbb rendőr- és kémsztoriban a szereplők elváltak, kiégtek, önpusztító életmódot folytatnak, de a fekete táska úgy látszik, működik, mert képes egyben tartani a házasságot. A kémek világában ugyanis, ha nem adsz választ arra a kérdésre, hogy „Mondd csak szívem, mi volt ma a munkában?”, az nem a bizalmatlanság jele, hanem egyszerűen csak szakmai titok.
A Fekete táska, tehát egyáltalán nem olyan, mint a legtöbb kémfilm, aki olyat vár, az csalódni fog, de még csak pszichothrillernek sem nevezném. Érzelmi és intellektuális macska-egér harc, ahol az egyik kollégánk és barátunk, illetve a feleségünk kell lebuktatni. Érdekes és izgalmas sztori, amiben azért bőven lett volna még potenciál, a színészi játékot ugyanakkor ezen a szinten nem fogom, de nem is tudnám kritizálni, ők ma az A liga. Az előzetesért viszont tényleg nagyon haragszom!
