Az utolsó táncosnő (The Last Showgirl), rendezte: Gia Coppola, szereplők: Pamela Anderson, Brenda Song, Kiernan Shipka, Dave Bautista, Jamie Lee Curtis, amerikai filmdráma, 88 perc, 2024., korhatár: 16 év
Az illúzió napszámosai
A pankrátor és a Magic Mike öltözőjének Las Vegas-i megfelelőjébe kalauzol el minket Az utolsó táncosnő, ami egy édes-bús óda lett az élet szélén hagyottakhoz Pamela Anderson és Jamie Lee Curtis megható jutalomjátékával. Ám nem csak a két idősödő, és közben gyönyörűségesen valóságos színésznő érdemel említést, megdöbbentően jó benne Dave Bautista is (Nem kellene, hogy megdöbbenjünk, persze.). A film vizuálisan nagyon erős, igazi mozivászonra álmodott költészet, ráadásul elképesztően izgalmas a háttértörténete is. 
Nem mindig fontos, hogy kik azok a készítők, akik egy adott mű mögött állnak, de Az utolsó táncosnő túlságosan sokaknak a személyes története is egyben ahhoz, hogy emellett most elmehessünk, úgyhogy először lessünk be a kulisszák mögé, ahogy egyébként ez a film is teszi. Kezdjük a rendezővel, akit úgy hívnak, hogy Gia Coppola. Igen, rokona a többi Coppolának, sőt egyenesen a 22 évesen, tragikus módon elhunyt Gian-Carlo lánya, akit az apja, Francis Ford Coppola eredetileg az örökösének szánt. Gia az apja halálakor még csak két hónapos magzat volt, így egyrészt egyedülálló anya nevelte, aminek a motívuma ebben a filmben is megjelenik, másrészt viszont a nagyapja jelenlétével már korán bevezetődött a család forgatásokkal megtűzdelt hétköznapjaiba. Gia úgy meséli, hogy már gyerekként is elvarázsolta Las Vegas kettőssége, és sokáig kereste a történetét hozzá.
A főszerepre az első pillanattól Pamela Andersont szánta, nem függetlenül az eljátszott karakterrel való hasonlóságától sem, hiszen az ő életében (és a megítélésében) is nagy változások történtek az elmúlt időszakban. 2023-ben kijött a dokumentumfilmje (és a könyve), amiben hosszú önismereti munka után a kezébe vette végre a saját történetét, és elmondta, hogy milyen élethelyzetek és döntések sodorták annak az üresfejű cicababának szerepébe, aki egyébként sohasem volt. Pamela nem tagadta el a saját hibáit sem, de az elmondottakból mégis elképesztő módon kiütközött a filmgyár és a média felelőssége, ráadásul sokáig nem csak vele szemben, de még mellette is rossz hatású emberek álltak, ékes példája ennek, hogy a korábbi ügynöke simán kidobta ennek a filmnek a forgatókönyvét, a rendezőnek kellett külön utakon eljutnia hozzá, és ő természetesen kapott az alkalmon. (Az ügynököt azóta leváltotta.)
Jamie Lee Curtis mint Hollywood egyik keresztanyja szintén sokat tett azért, hogy ez a film elkészülhessen. Úgy néz ki, hogy az elmúlt években szokásává vált könnyes szemmel szorongatni a méltatlanul elfeledett színészek kezét, és kicsit talán kiabálva azt bizonygatni nekik, hogy igenis megérdemlik a figyelmet. (Gondoljunk csak a Minden, mindenhol, mindenkorra és Ke Huy Quanra.) Dave Bautistáról ugyanúgy lehetne szólni a beskatulyázással kapcsolatban, mi is áldozatául estünk ennek, bevalljuk. És egy valakit még meg kell említenünk a színészek közül, ugyanolyan okból, mint eddig: a film és a valóság közötti hasonlóság miatt. Ő pedig Billie Lourd, aki a filmben Pamela Anderson lányát játssza. Róla talán kevesen tudják, hogy a való életben Carrie Fisher az anyja, akiről viszont talán többen, hogy neki pedig Debbie Reynolds, a mozi hőskorának egyik csillaga. Olyan kapcsolat volt az övék, ami sokáig nem volt felhőtlen, de hát nem is lehetett könnyű egy ismert táncosnő-színésznő gyerekének lenni, vagy egy ilyen munka mellet gyereket nevelni.
Az eddig elmeséltek után pedig akkor nézzük Az utolsó táncosnő történetét: Shelly (Pamela Anderson) Las Vegas nagyhírű show-jának az egyik revütáncosnője, sőt korábban egyenesen ő volt a reklámarca és húzóneve is. 30 év után a megváltozott nézői igények miatt végleg leveszik a műsorról. Shelly számára pedig kiderül, hogy eddig egyedül ez töltötte ki az életét. Lehetett volna komolyabb karrierje is, de ezen a színpadon volt otthon, ráadásul a közeli barátait is csak innen ismeri. Az egyikük a korábbi táncosnő (Jamie Lee Curtis), a másik a műsor vezetője (Dave Bautista). A lánya (Billie Lourd) viszont mindig is kívül esett ezen az életformán, így történhetett, hogy nagyon felületes csak a kapcsolatuk. Most viszont ez a változás megkérdőjelez Shellyben mindent. Nyitni szeretne a lánya felé, ráadásul új munkát kell keresnie, ezzel együtt pedig átgondolni, hogy kicsoda is ő.
A történet nagyjából itt kezdődik, és ez alatt az alig másfél óra alatt csak a jelent boncolgatja. Nem feltétlenül kell egy filmnek egész sztorit mesélnie, nagyon jól működhet az is, ha a jellemző és erős konfliktusú jeleneteket mutatja csak fel, mert a közöttük lévő mélység így is ott lesz majd, ha jól csinálják. Ebben a moziban viszont ez a pár felmutatott élethelyzet nem mindig elég ahhoz, hogy benne legyen minden, a ki nem mondott dolgok is, és ezért néhol jobban összeáll a háttérkép, máshol pedig hiányos marad. Talán leginkább Shelly lánya járt pórul, pedig vele foglalkoznak a legtöbbet, mégis néha hiányérzete marad a nézőnek, mintha fontos jeleneteket vágtak volna ki.
Vizuálisan viszont bőven pótolja azt a film, amit a történetmesélésben elveszített. Végig kézikamerával, 16 mm-es filmre vették fel az anyagot egy nagyon szűk, 18 napos forgatás alatt. A kép soha nem stabil, a széleken néha elmosódott, de egyébként is szemcsés és túlfényezett gyakran, mégis, vagy talán pont ettől egy csodaszép látomás. Intim és igazán emberi végig, a rendező szinte egyetlenként követte a szereplőit, és teret hagyott az improvizációra is (Jamie Lee Curtis tánca például nem szerepelt eredetileg a forgatókönyvben).
Ami miatt viszont a legfontosabb, hogy elkészülhetett Az utolsó táncosnő, az egyrészt Pamela Anderson és Dave Bautista tehetségének a megkérdőjelezhetetlen bemutatása. Másrészt sajnos még mindig kevés alkotás mesél nem kizárólag húszévesnek látszó, boldog és sikeres nőkről, hanem az élet másik végéről, és pláne kevés mutatja meg őket ekkora empátiával.
