Az álmok vágányán (Train Dreams), rendezte: Clint Bentley, szereplők: Joel Edgerton, Felicity Jones, William H. Macy, Kerry Condon, Paul Schneider, Clifton Collins Jr., amerikai filmdráma, 2025., 1 óra 42 perc, korhatár: 14 év Netflix
Apró kis csodafilm
Thoreau, Hemingway, Mark Twain, Jack London: Észak-Amerika rekedt férfihangjai elevenednek meg ebben a filmben, ami olyan, mintha a XX. század utolsó mozdonyfüstje csapta volna meg az orrunkat. Monumentális tájak, apró életszilánkok, Joel Edgerton barázdált arca és sok kis mindennapi tökéletesség Clint Bentley rendezésében. 
Kicsit olyan Az álmok vágányán, mintha a Forrest Gump most nem a szószátyár és társasági délen, hanem a néma, zord északon született volna újra, mert Joel Edgerton karaktere is ugyanúgy tanúja a világ változásának maga körül, mint déli rokona, de vele ellentétben ő alig a résztvevője. Egyébként is a keményen dolgozó és állva meghaló férfiak filmje ez, akik keveset beszélnek, és amit mondanak, azt sem szavakkal teszik. Favágók és kétkezi munkások a főszereplői, a múlt század férfiemberének az (egyik) ideálja. Bennfentesen mesél róluk, pátosz és túlzások nélkül, mégis megindítóan szépen. Pedig tényleg nem sok minden történik ebben a bő másfél órában. Van benne egy ember, aki a világ peremén él, és megpróbál ott tisztességesen helytállni, erre pedig Joel Edgerton a testfelépítése, arca, kora, tehetsége miatt mind-mind tökéletes választás volt, de a mellékszerepekben is egy William H. Macy vagy Kerry Condon bukkan fel a film egyik vagy másik pontján. El vagyunk kényeztetve.
A történet Denise Johnson egyik novelláját veszi alapjául. A nálunk kevéssé ismert, jellemzően kisprózában alkotó író maga is pokolian nehéz életet élt, és a körülötte lévőknek sem könnyítette ezt meg. Ehhez képest ez egy idilli másik valóság, amit itt láthatunk, még ha ez a természet idillje is, amiben kemény és végzetes dolgok történnek. A rendező a pusztán 40 éves, eddig egyedül a 2021-es Zsokét készítő Clint Bentley, aki olyan biztos kézzel és fókuszált elképzeléssel vitte végig ezt a filmet, mintha sok-sok évtized tapasztalata állna mögötte. Vagy az is lehet, hogy éppen szűz kézzel, mint aki szerelmes a filmbe, és mindent, de tényleg mindent vissza akar neki adni, amit eddig kapott.
Mert azoknak, akik szeretik a filmet, és most nem erre a konkrét filmre gondolunk, hanem a filmre, ami a celluloidszalag hatalmas szürke tekercsei vagy a Super8-as kattogó fénynégyzetei egy kifeszített lepedőn, esetleg a némafilmek darabos, perspektíva nélküli képei a vásznon, akkor az ezt a konkrét filmet is nagyon-nagyon fogják szeretni. Itt van például a képaránya, ami végig 1,43:1 marad, és csak egy idő után jövünk rá, hogy nézőként már el is felejtettük, mennyivel intenzívebb ilyen szűk helyre komponálni a beállításokat. Az álmok vágányánnak pedig minden egyes képkockája fájdalmasan gyönyörűséges, ráadásul nem önmutogató módon, trükkök százait felsorakoztatóan, hanem egyszerűen helyszínekkel és a beállításokkal éri ezt el. Távolinál például képen belüli vágásokkal dolgozik, hát mikor láttunk ilyen szépeket mostanában? Vagy a némafilmekre hajazó első harmada? Elképesztő…
Egyszóval nem olyan, mint amit a Netflixtől megszokhattunk, és igen, ezért aztán idegen is lehet, főleg a fiatalabb nézőknek, akiknek nem a régi idők színes-szagos mozijainak nosztalgiáját hozza el a látványával. És persze lassú is. Halk és visszafogott. Oda is kell figyelni. De megéri. Ó, mennyire.
