Fejlesztő, Kiadó: Milestone S.r.l.; Platform: PC, PS5, Xbox Series X|S
Sikoltoztunk bőven a Screamer tesztelése közben, de nem mindig örömünkben. Avagy vezetni sem mindig fenékig tejfel.
Mikor majd másfél éve a The Game Awardson bejelentették a Screamert, duplán meglepődtem. Egyrészt azért, mert egyből beugrott, hogy milyen jó kis arcade racer(ek) volt(ak) a DOS-os időkben (no meg az a hihetetlenül morbid reklámkampány is, ami a mai világban semmilyen szűrőn nem menne át). Mióta a Milestone kicsit jobban visszatért a köztudatba (bizony, egy több mint harminc esztendős cégről van szó, akik akkor még Graffiti néven ténykedtek), azon morfondírozom, hogy miért nem porolják el az első nagy franchise-ukat.
Mondjuk érthető módon ráálltak a motoros játékokra, s mivel ezzel remekül(?) elketyegnek, nem volt értelme kockáztatni. Vagyis néhanapján megtették, kezdve az első Xbox-ra érkezett Racing Evoluzione-nal (leánykori nevén Apex, az USA-ban így is jelent meg), vagy napjainkban a Gravellel, illetve meg kell említenünk az egy kis ideig pátyolgatott WRC sorozatot is (csak hogy a nevesebbeket említsük), azonban a várt nagy siker mindig elmaradt. Még a két Hot Wheels Unleashed sikerült leginkább, de ezek azért nagyon mást képviseltek mint ahonnan a srácok indultak. A Screamer sorozat meg anno hamar kiégett, a Screamer Rally már érezhetően más irányt vett, később meg el is veszítették a jogokat, mert a spin-offként számon tartott Screamer 4×4 épp egy magyar stúdió, a Clevers Games falai közt készült már el.
S hogy mi volt a másik amin meglepődtem? Hát hogy az új Screamernek az ég egy adta világon semmi köze nincs a régi(ek)hez – talán csak annyi, hogy arcade racer. A Milestone gondolt egy merészet és átfaragta a sorozatot (szívük joga) egy sztori alapú, anime világra szabott driftelős mókává. Amiből számomra semelyik sem izgalmas. Történet központú versenyzést mutasson valaki emlékezetest (nem összeférhető eleve a két zsáner), a keleti kultúra mondjuk szubjektív, de a driftelés meg megint olyan téma, hogy vagy bejön valakinek, vagy nem. Ha a jelen sorozatnak is nagy rivális klasszikusra, a Ridge Racerre gondolok, akkor azt mondom oké, de a közelmúltban meg láthattunk kevésbé sikerült példát is. Miért volt akkor mégis vonzó a felsoroltak ellenére? Hát mert baromi jól nézett ki már az előzetes anyagok alapján is, továbbá jó arcade racerekre nagy szükség volna.
Kezdjük hát a történettel, meg a körítéssel. A manga/anime vonallal nem lehet mit kezdeni, szintén olyan, hogy vagy szimpi lesz valakinek, vagy nem. Meg kell hagyni, szépen meg vannak rajzolva a karakterek és igényes az egész, ahogy kinéz (nem is csoda, hiszen a neves japán CG stúdió, a Polygon Pictures készítette és híres szinkronszínészek is közreműködtek, mint például Troy Baker). A végtelenre nyújtott és nagyjából szombat délelőtti matiné szintjén mozgó sztori viszont már sajnos semmilyen módon nem kötött le (szerencsére van skip gomb még az átvezető videókon is, nemcsak a dialógusokon). De még ha szerettem is volna követni, egy nagyon rossz döntés nyomán még ezt is megnehezítették a fejlesztők. A Screamerben az egyes karakterek ugyanis mind a saját nyelvükön karattyolnak, s mivel elég nemzetközi a társaság, ez azt jelenti, hogy az egyik németül, a másik franciául, a harmadik olaszul, a negyedik japánul fog beszélni. S amíg ők ugyan remekül megértik egymást, szinte biztos, hogy más játékosok közt sem lesz mindenki olyan, aki mindegyik nyelvnek a tudója, ez pedig azt jelenti, hogy olvasni kell a feliratokat folyamatosan.
Ez így elég fárasztó és kiránt az immerzióból (pedig valószínűleg pont azt akarták így növelni). A történéseket tekintve tehát legyen elég annyi, hogy egy cyberpunk jövőbe megálmodott verseny bajnokság körül zajlik minden. Mivel egyes szálak évekre nyúlnak vissza és rengeteg karakter van, ezért ennek az ismertetésbe bele sem merek kezdeni, de pont ezért van a megálmodott Story Mode, hogy akit érdekel, az négy nagyobb szekció több tucatnyi fejezetén keresztül megkapja a magáét (akár 20 óránál is több időt beleölve). Kitartás, ambíciók, bosszú, ármány és szerelem (utóbbit már csak én fűztem hozzá) – mindenkinek megvan az oka arra, hogy miért indul el a bajnokságban. Öt csapat van, mindegyik három főből áll, s természetesen a legkülönbözőbb háttérrel rendelkeznek (katonák, tudósok, bűnözők, influencerek), minden népréteg képviselve van.
Térjünk át inkább a játékmenetre, mert a Screamer bőven tud mutatni újdonságot a fentieken túl is (sőt!). Mint már említettem, driftelgetni fogunk (méghozzá sokat). Az viszont egy meglepő döntés, hogy eme funkciót a Milestone egy külön stickre rakta. A bal oldali a kanyarodás, a jobb pedig maga a csúsztatás. Nagyon-nagyon furcsa elsőre, szokni kell, de egy idő után rá lehet érezni, megkedvelni viszont nem igazán sikerült. Mondjuk leginkább szerintem azért is, mert míg a helyszínül szolgáló pályák grafikailag ugyan tetszetősek, gameplay viszonylatban viszont meglehetősen gyengék. Sokszor úgy éreztem, hogy azért kanyarognak illogikusan, hogy a driftes mókát kiszolgálják (meg hogy szivassák a játékost), de sajnos nekem nem voltak élvezetesek.
No de még nincs vége a játékbeli tennivalóknak. Ott van az active shift, ami egy olyan gomb, amit akkor kell nyomkodni (nem mindig esik egybe), amikor a sebesség fokozatot is váltanánk. Ezzel lehet feltölteni egy mérőt, ami aztán a boostot / turbót / nitrót (ki hogy hívja) szolgáltatja. Ez viszont megint egy olyan döntés, hogy ha én automata váltót szeretnék, akkor hadd ne kelljen a váltásra figyelnem. A készítők azzal szabadkoznak, hogy ez az egész opcionális, nem kötelező használni, viszont az igazság az, hogy ha szemet hunyunk felette, akkor az AI úgy otthagy, hogy öröm nézni.
Egy másik dolog, amivel foglalkoznunk kell, azok a támadások (igen, aktívan bántanunk kell mindenkit). Érdekes, hogy ilyenkor nemcsak lőjük az ellenfeleket, hanem ez is ad egy minimális boostot. Amikor pedig használjuk, egy másik mérőt is feltöltünk, ami az Overdrive-ot aktiválja, minek kapcsán verdánk egy mindent letaroló tűzcsovává változik. Még lehetne tovább mesélni, de talán már ennyiből is világos, hogy a Screamer hihetetlenül sok és complex mechanikát vonultat fel, ami annak kapcsán, hogy egy arcade versenyjáték, túlságosan is sok figyelmet igényel és őszintén szólva számomra megöli a játékot. De hogy azért jót is mondjak, a tutorial (vagyis a sztori mód eleje) remekül bemutatja ezeket.
Ahogy a különféle verseny fajtákat is, mert az ilyenkor szokásos módokon túl vannak egyedibb dolgok is. A csapat versenyben például a társunk helyezése is számít (kár hogy ha még rá is kell figyelni, akkor már tényleg polip módjára ágaznak szét az agytekervényeink – nekem volt olyan futam, amit legalább nyolcszor kellett újrakezdeni, mert az AI társ nem igazán tudott partner lenni, pedig én nyertem). De van survival, pontgyűjtögető futam és szerencsére a multi mellől az osztott képernyős módozat sem hiányzik. Ami viszont gondom volt, az a nehézség kérdése és sajnos ez is megint Milestone-os visszatérő hiba. Mégpedig hogy nagyon is hullámzó a minőség. Akadnak olyan futamok, amelyeket nehezebb fokozaton is gyerekjáték teljesíteni, máskor meg a legkönnyebbre levéve is vért izzadunk (főleg a sztorit játszva).
Mint látható, a Screamer nem egy egyszerű eset. Véleményem szerint túlságosan is sokat akar markolni és annyira izzadtságszagúan egyedit alkotva kíván kult játékká válni, hogy az visszafelé sül el. Biztos vagyok benne, hogy megtalálja majd a saját közönségét, de többen valószínűleg hozzám hasonlóan nem fogják tudni élvezni, vagy nem akarnak majd olyan szinten elmerülni benne, ahogy az alkotók elképzelték. A sztori is túlságosan sok, pedig az ugye csak a színesítésre van, ehhez képest rengeteg energia lett bele ölve valamint nem annyira fizetődik ki (vagy legalábbis ízlés dolga, hogy kinek igen). Én most jóindulatúan adtam egy 7-est értékelés gyanánt (pedig inkább 6/10-ben gondolkodtam).
Kaptunk tehát egy fura Ridge Racer, Wipeout, Carmageddon, Street Fighter mixet, ami tetszetős kivételű és hangulatos, de borzasztóan összetett és feláldozza a könnyedséget, ami azért az arcade stílus egyik velejárója. Nem a kihívással van gond, hanem hogy ez már így más túlságosan is sok egyszerre, ami ránk van öntve. Részemről még mindig azt várom, hogy egyszer valaki majd leül és kreál egy arcade versenyjátékot, ami a hőskort idézi, mindenféle fölös sallang és túlbonyolítás nélkül. Hősként fogják ünnepelni, mondván, hogy ennek most jött el az ideje, pedig az igazság az, hogy évtizedek óta megvolna az igény és a lehetőség is, csak mindenki a spanyolviaszt akarja feltalálni, meg túllicitálni azt, amit nem kell.
(A tesztpéldányt a Magnew biztosította)
Legutóbb ezt teszteltük:
