
Háborúellenes film, de mi végre?
A kórus olyan, mint egy sajtos pogácsa valamelyik áruházlánc pékségéből. Alapvetően ízre jó, nem lehet az embernek mélyreható kifogása ellene, és ha nem vágysz tartalmasabb étkezésre, akkor képes kielégíteni az igényeidet, persze ha azok nincsenek túl magasan. 
Meg is találják a szabad szellemű, Németországból hazaérkezett (ezért mondjuk kissé gyanús), de remek muzikalitással megáldott Dr. Henry Guthrie (Ralph Fiennes) személyében. Guthrie igazi Keating professzorként rázza fel az oratóriumok vallásos konzervativizmusába merevedett álmos közösséget. Nem rest kortárs darabot választani előadásra, sőt, avantgárd módon át is szerkeszti a művet, hogy az jobban az akkori közállapotra reflektáljon: a katonák szenvedésére, a háború céltalanságára és borzalmaira.
Azonban a többi karakter sem egyszerűsödik le begyöpösödött konzervatívnak, habár ilyen jellegű ábrázolás is akad azért a filmben, leginkább az enyhén karikatúraszerű öreg nénik képében. Szinte mindenki szenved valamilyen háború okozta traumától. Szerelmeket szakít szét, fiúkat vesz el szüleiktől, testeket nyomorít meg, lelkeket tesz tönkre. A film meglepően sok szálat mozgat ebbe az irányba, lényegében úgy kapunk háborús filmet, hogy egy másodpercet nem töltünk a lövészárok poklában.
Szóval, úgy tűnik, mozink sikerrel teljesíti saját vállalásait, mire hát akkor a pogácsa-hasonlat? Nos, így tételszerűen felsorolva valóban úgy tűnhet, hogy egy tartalmas élményben lehet része a nézőnek. Valójában a film a “gyakorlat” szintjén azért meg-meg bicsaklik, mintha megijedt volna attól, hogy esetleg túl sokat akar markolni. A forgatókönyv az összegészet tekintve (tudom, fura állítás következik) egy kifejezetten drámaiatlan, már-már konfliktusmentes, érzelmeket kevésbé megmozgató végeredményt szült. 
A másik aspektusa a sztori fókuszvesztésének, hogy hiába villant fel időről időre olyan történéseket, amelyek könnyen lehetnének a fő konfliktusok, ezeket a kockázatot nem vállaló filmnyelv (és forgatókönyv) mindenfajta drámai mélyítés nélkül elvarrja. Konzervatív kórustagok vs. progresszív kórusvezető? Sebaj, megyünk tovább. Tiszteletét teszi az eredeti mű szerzője? Sebaj, megyünk tovább. Még egy meglebegtetett LMBTQ-szál is feltűnik a háttérben, azonban ez is csak kettő, maximum három, nagyon halovány utalás szintjén kerül megemlítésre. Mintha a film szándékosan saját konfliktusai kerékkötőjeként működne.
A kórus tehát egy alapvetően érdekes világlátással dolgozó, ám a végére valahogy mégis kissé zavaros alkotás lett, aminek ugyan megvannak a maga erényei (és éppen ezért nem tántorítanék el tőle senkit, megér egy próbát), ám az összegészt nézve nem érdemes tőle várni, hogy belőle legyen a következő Hair vagy A dicsőség ösvényei.


