Fejlesztő: Insomniac Games; Kiadó: Sony Interactive Entertainment; Platform: PS5
Fincsi kis szórakozást ígért a Marvel’s Wolverine, de helyette inkább csak egy bizonyos réteget kiszolgáló, közepes kalandot kaptunk.
Az Insomniac Games jó régen ott csücsül a Sony legmegbecsültebb belsős fejlesztőcsapatai között – megérdemelten. Nem kezdem el sorolni most a címeiket, sem a kis kanyart, amivel majdnem kijátszották magukat a japán családból, talán mindenki ismeri a fámát. Azt viszont le kell szögezni, hogy a PS5 korszak beköszöntével gyakorlatilag a mindenki által csodált etalonná avanzsáltak, a szorgos kis hangyává, akik egyszerre két nagy franchise (Spider-Man, Ratchet & Clank) szekerét is képesek görgetni úgy, hogy azok sem minőségben, sem kreativitásban nem szenvednek csorbát.
Éppen ezért nagy érdeklődés övezte a Marvel’s Wolverine készültét már egészen a bejelentéstől. Már csak azért is, mert ez a projekt sejthetően egész más léptékű lett, mint a korábbi munkák, amik gyakorlatilag a stúdió védjegyét is letették az asztalra. Az Insomniac legismertebb játékai ugyanis szinte egytől-egyig nagy, nyitott (vagy arra hajazó) világokat tárnak elénk, rendszerint igen szerteágazó harcrendszerrel és kütyüválasztékkal. Nos Mr. Rozsomák kalandjaihoz egyik említett elem sem igazán illik, így nagy talány volt hogy sül el majd az új irány.
De jelent-e egyáltalán tragédiát, ha egy lineáris játékot, valamint kevésbé kiterjedt eszköz használatot kapunk? Önmagában természetesen nem, hiszen ott vannak az Uncharted játékok, de említhető a The Last of Us széria és még egy rakás további cím, amik bizonyítják, hogy a szórakoztatás ilyen formája is remekül működhet. Történetmesélésben pedig a kaliforniai csapat mindig is otthon volt, nemkülönben a minőség terén, így nem igazán lehetett mitől tartani.
Nos, ennek ellenére a Marvel’s Wolverine felütése máris két téren is kicsit meg tudott lepni, amik picit össze is függnek. A játék ugyanis in medias res egy óriási bunyóval kezdődik, aminek következtében részemről picit elveszve éreztem magam (kik ezek, mit akarnak és miért?). Persze egy szuperhősös történetnél lehet elvárás, hogy az alapokkal mindenki tisztában legyen, de mi van azokkal a műkedvelőkkel (jelen!), akik nem ezzel kelnek és fekszenek (uram bocsá’ még nem is igazán kedvelik)?
Idővel és pár jelenet után azért szép lassan kibontakozik a sztori, amely szerint Wolverine csatlakozik a Team X-hez (az X-men csapat ekkor még nem létezik) Mistique és Sabertooth oldalán, hogy eltűnt mutánsok után után kutassanak. Első feladatuk mindjárt Nathaniel Essex (Troy Baker alakításában) kiszabadítása, aki a csapat vezetőjeként funkcionál. De az is hamar kiderül, hogy a gaztettek mögött a köztudottan mutáns gyűlölő, kőgazdag üzletember, Bolivar Trask áll, a nemzetközi fogócska, bújócska pedig kiterjed a fagyos Kanada, a mindig csodás Japán és Madripoor szigetének területére is, nem meglepően sok fordulattal övezve.
A másik nagy (meglepetést okozó) megfejtés pedig a Marvel’s Wolverine ütemezése, irama volt. A durván induló etap ugyanis arra engedett következtetni, hogy itt bizony az akcióé lesz a főszerep, s ez be is bizonyosodott. Mármint nyilván nem egy sakkprogramot vártam, de azért a műfaj rendszerint rengeteg egyéb elemet szokott alkalmazni, pont azért, hogy ellenpontozza a sok emberkedést. Platform részeket, kisebb fejtörőket – amik ugyan jelen vannak itt is, de igen csekély mértékben. Sokkal inkább jellemző, hogy az egyik verekedős részt követi a másik, ami miatt a játék vége felé már meglehetősen megcsömörlöttem.
Az Insomniac tehát talán picikét elvetette a sulykot, de egész biztosan szándékosan. Rozsomák világához ugyanis ez illik, valamint a rengeteg vér, brutalitás, repkedő végtagok, ami szintén éles kontraszt a korábbi, erőszakot csak kendőzve bemutató címeikhez képest. Van viszont egy romantikus szál, az eddig nem említett Jean Grey behozásával alakul ki, ezzel megmutatva a címszereplő érzelmes oldalát is, viszont sajnos azt kell mondjam, hogy a se veled, se nélküled kapcsolat inkább csak tovább kuszálja az amúgy is kissé nehezen érthető, zavaros sztorit.
Térjünk át inkább a játékmenetre. A Marvel’s Wolverine lineáris tehát, de ez nem akadályozza meg, hogy pár helyen a cső kissé kitáguljon, vagyis picikét nagyobb bejárható terepeket kapjunk. Nos a szépen berendezett részek viszont sajnos kevésbé érdekesek, már csak azért is, mert gyűjteni valóból igen kevés akad, így nincs miért igazán szétnézni. Pár helyszín meg nagyon is ismétlődik (például a liftek környéke mindig ugyanaz, pár láda áthelyezésével). Vannak jelek, hogy mindezt a készítők is érzékelhették és már így is egy erősen vágott változatot kaptunk. Néhány bugot kihasználva ugyanis pár játékos be tudott jutni olyan (félkész) helyekre, amelyek további hatalmas területeket jelentettek, de végül a vágóolló áldozatául estek.
A harcrendszer viszont a megszokott, profi összképet mutatja. Nagyon hasonlít a korábban megszokottakra, egy jól átgondolt és kialakított képességfát kapunk, körültekintően adagolt fejlesztési lehetőségekkel és rugalmasan alakítható elemekkel. A bunyók érezhetően a hárításokra összpontosítanak (a mai divatnak megfelelően), illetve kellemes adalék a düh rendszer, amelyet az egyes ütések által feltöltve főhősünk képes vadállati módba kapcsolni és mindenkit egyetlen mozdulattal kinyiffantani. Az egyetlen sirámom, hogy az egész rendszer a korábbiak kiherélt változatának érződik, ugyanis Rozsomáknak nincsenek olyan akrobatikus képességei, vagy kütyü lehetőségei, mint Spider-Mannek vagy Ratchetnek. Éppen ezért pont az az extra fűszer hiányzik, ami ezekben a játékokban a változatosságot adta és ami miatt érződnek valószínűleg nagyon repetitívnek a Marvel’s Wolverine harcai.
Rengeteg dologról lehetne még beszélni, példának okáért ott vannak a gyűjthető ruhák, amelyeket pont a pályákon elszórt ládákból származó “valutáért” tudunk megvásárolni és amelyek szélesítik kicsit a főhős megjelenítését (csak a mindig ugyanazon ponton és ugyanolyan alakú, méretű szakadásokat tudnám feledni). Vagy ott vannak a rémálomkapuk, amelyek olyan opcionális survival jellegű feladatokat rejtenek, amelyek a főhős rejtélyes hátterét is jobban megmagyarázzák, kibővítik (kár, hogy ez is mind tömény akció, így én egy idő után nemes egyszerűséggel ezeket át is ugrottam – lehet ez sem segített a sztori jobb megértésében). De megemlíteném még a lopakodás lehetőségét is, ami ugyan kissé idegen Rozsomáktól, de valószínűleg épp olyan gesztusként került a játékba, hogy a változatosságot szolgálja (hatása viszont semmi, ha lebukunk akkor minden megy tovább a szokásos cséphadarással).
Amiről viszont KELL beszélni, azok sajnos a hibák. Annak ellenére, hogy tesztünk gyakorlatilag a megjelenés napján indult, vagyis a ugyanazt játszahattam, mint bárki más, rengeteg buggal találkoztam. Igen sokszor maradtak levegőben tárgyak, NPC-k, de volt hogy egy fán lecsúszva nem sikerült megérkeznem és végtelen ciklusba kerültem, vagy az hogy az egyik ellenfél szűnt meg mozogni és vált sérthetetlenné, ami miatt viszont nem sikerült továbbhaladni és újra kellett indítani a játékot. Láthatatlan falak, rosszul elhelyezett, vagy nem effektív triggerpontok (például ajtóknál rendszeresen) is borzolják az idegeket, s habár alapvetően nem minden percben akadhat a játékos ilyenekre, azért elég kiábrándító, mert egy first party PlayStation címnél nem ezt szoktuk meg.
Magyar feliratot is kapott a Marvel’s Wolverine, ami igencsak örömteli manapság, de nem véletlenül kapott sajnos saját bekezdést. A fordítás ugyanis csapnivaló. Sok esetben köze nincs az elhangzottakhoz, máskor viszont folyamatosan csúszik és nem megfelelő időben jelenik meg (úgy a történet 80%-a alatt). A szereplők nevei sem következetesen vannak használva, hol angolul, hol magyarul (abból is ráadásul többféleképpen is) vannak megszólítva. Ráadásul a feliratot még angolra visszaváltani sem egyszerű, OS szinten kell megtenni sajnos.
Sajnos a hibák mellett pár olyan dologról is szót kell ejteni, amik ugyan nem bugok, hanem csak kicsit felületesebb tervezés eredményei. A quick time eventek (amikor csak gyorsan meg kell nyomni egy, a képernyőn megjelenő gombot) egytől-egyig elég megengedőek. Hibázni gyakorlatilag nem lehet, ha rosszat nyomunk, vagy semmit, akkor is teljesülnek a kérdéses részek sikeresen. Ez mondjuk a leghülyébben a motoros üldözéseknél néz ki, amikor akár a forgalommal szembeni, frontális ütközéseknek sincs negatív hatása. De meg kell említenem azt a szagcsíkot is, ami Wolverine szuperérzékeny szaglását (no meg a játékos segítését) hivatott reprezentálni, hogy merre is kell menni, de egy kissé túlzásba lett víve és egy lineáris játékhoz képest túlságosan is tolakodó.
Összességében nem olyan rossz a helyzet, mint amennyire a panasz áradatom után tűnik, de egy ekkora címnél ugye mindenki kritikusabb is lesz. A patchek folyamatosan érkeznek, de ugye jó pár dolog koncepcionálisan gyengus, azokon már nem lehet lesz segíteni. Őszintén azt gondolom, hogy a Marvel’s Wolverine nem rossz játék, de azért jóval középszerűbb, unalmasabb, mint amit a Sony blockbusterektől megszoktunk. Ha csak egy köztes, kisebb cím lenne két nagyobb játék között, azt mondanám, hogy oké, de ez egy meglehetősen drága, 300 millió dolláros fejlesztés. Remélhetőleg az Insomniac nem szívja nagyon mellre a fogadtatást és visszatalálnak a helyes útra.
Legutóbb ezt teszteltük:
