Avatar, rendezte: James Cameron, szereplők: Sam Worthington, Sigourney Weaver, Zoe Saldana, Stephen Lang, Michelle Rodriguez, Giovanni Ribisi, amerikai-angol kalandfilm, 162 perc, 2009., 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
A Download gomb halála
“Töltögessétek a karácsonyi bejglit, mert ez most nem fog menni!” – mosolygott James és elégedetten hátradőlt a zsöllyében. A magyar ember azért aranyvasárnapon is küzdve küzd, mint az a moziba őszint(j)én szerelmes fiatalember, ki egy pénztárcabarát piacon, nejlonharisnyák és csapvizezett parfümök takarásában, barkács borítóba rejtve árusította Cameron moziforradalmát.
A hollywoodi marketinggépezet érzékeny az átlagpolgár hétköznapi szélmalomharcaira, ezért előszeretettel szivárogtat ki drámai háttérinfókat a készülő mozi kulisszatitkaiból: eladta anyukája kerekesszékét, csakhogy 47-edszer is újravehessen egy jelenetet, hét esztendőt állt a forgatás egy vulkánkitörés miatt, a stáb tagjai még az étkezési szünetekben is holt nyelven beszéltek…
Az Avatart is beelőzte néhány hasonló tyűűű meg hűűű sztori, ám ez esetben a vásznonra került a jó részük. Az Oscarosan hajót süllyesztő direktor, már 1991-ben úgy préselte át Robert Patrickot a vasrácson, hogy nem győztük visszatekergetni a videókazettát. Zen buddhákat megszégyenítő türelemmel figyelte a technika fejlődését, s mikor elérkezettnek látta az időt, vizuális látomásának szolgálatába állította azt, és létrehozta a filmtörténet újabb mérföldkövét. A másik harcos úttörőnek, George Lucasnak anno beletörött fénykardja, az új trilógiát láttán, bizony sírva követeltük vissza a hungarocell és a Technokol Rapid korszakát.
A sci-fik egyik közkedvelt kiindulópontja: s lőn az ember, ki összebarmol mindent, majd sárgolyóját hátrahagyva univerzális szintre emeli a sáskalétet. Az Avatar meseszövése önmagában egy filmtörténeti kollázs, mert a Mátrixtól a Pochahontason és a Farkasokkal táncolón át a Rettenthetetlenig számos klasszikus visszaköszön, most azonban csak az cincálja darabokra, akit soha nem kényszerített térdre a mozivarázs. Egy-két karakter népmesei egyszerűsége (az atomot nekik gondolkodású G.I.Joe vagy a féltékeny, dacos helyi vagány bennszülött), néhány silányan csengő dialóg és az enyhén suta lezárás (a lógó orral távozó vert sereg a csalódott vörösingeseket juttatja eszünkbe) elfüstöl a grandiózus vállalkozás oltárán.
Cameron a mosolygó diktátor, most kedves apukaként fogja a kezünket és kísér el minket egy olyan világba, amit utoljára gyermeki fantáziánkkal voltunk képesek megálmodni. Pandora bioszférájának megteremtése, az élettel teli színész-lények játéka már-már isteni szintre emeli az alkotókat, nem beszélve a tényleges látás újbóli megfogalmazásáról. Rajzórán soha nem derült ki, hogy létezik ennyi szín. A mélység-élesség valós értelmet nyer, így a repkedő na’vikhoz képest Harry Potter kvidics meccsei Levente Péter Égből pottyant mesék kivitelezési szintjére süllyednek. Noha mindent a szemnek, mégis ízlésesen elkerüli a vásári 3D-t, nem röppen arcunkba nyílvessző, zuhan ölünkbe a helikopter, viszont fülünket csiklandozza a magasra nőtt aljnövényzet vagy vállunkra hullik a pernye. Sigourney Weaver nélkülözhetetlen őselem, Zoe Saldana pedig szemünk előtt válik az intergalaktikus szex nagykövetévé.
James Cameront alázata és perfekcionizmusa ismét a Mozivilág trónjára ültette, szeretett népét sikeresen édesgette vissza az elnéptelenedett filmszínházakba. Isten óvja a királyt!
Én, kvázi félszeműként viszont maradok a danlódnál, mivel Cameronbácsi rám nem gondolt. Monnyonle.
Egyetértek. A forgatókönyv akkora fércmű, hogy még az én vak és megbocsátó szememet is majd’ kiszúrták a sablonok, a karakterek egy fikarcnyit sem összetettebbek John Smith-nél és Pocahontasnál, és mindezek ellenére működik az istenverte film. Hatalmas élmény, no. Párszor még megnézem moziban.