Pénzcsináló – kritika


Győzni áron alul

Jobbára nyitott vagyok a világ dolgaira, ám az „amit érteni szeretnék, mielőtt meghalok”  listám alján keresendő a baseball és a közgazdaságtan, igaz valamivel feljebb a quantum elméletnél és az Alekosz-jelenségnél. Azt is őszintén bevallom, amikor beülök egy sportfilmre hamar szentimentálissá válok, és utána lényegesen kevesebb gyomorsavval elegyítem a tintám. Hősöm minden kivénhedt, leírt gladiátor, hátsó udvarból vakutengerbe lökött névtelen, elhiszem a biggyedt szájú bunyós utcai bölcseletét, s szorítok a fogcsikorgatva küzdő pincérnőnek, ki be akar vinni egy bal horgot az életnek.

A Pénzcsináló egészen más megközelítésből mesél az istenített sportolókról, vonalkód a tarkókon, beárazzák a dicsfényt, a tehetség jelenti az emelkedő árfolyamot. Most a pálya helyett Excel-táblázatokban veselkednek egymásnak a játékosok, és a tárgyalókban a tanácsadók izzadják át a mezeket.

Billy Beane (Brad Pitt) az amerikai baseball-liga Garami Józsefje, hiába pakol össze remek gárdát, minden idény elején kezdheti elölről, mert a nagyágyúkat rögtön elhappolják a tehetős csapatok. Szegény menedzser most nem vízzel, hanem Yale-ről érkező pufi közgazdásszal főz (Jonah Hill most bizonyítja színész, nem csupán egy vicces dagi srác). Hozzálátnak egy merész elmélet gyakorlatba való átültetéséhez, minek a végén kiderülhet, hogy a matek fontosabb a tesióránál.

Brad Pitt irigylésre méltó hollywoodi állóképességgel bír, a Dallas sorozattól eljutni a produceri székig bizony megsüvegelendő (bár már régóta nem a hercig kinézetével foglalkoznak a kritikusok). A film létrehozásánál is remek csapatfőnökként tevékenykedett, gyakorlatilag a főbb posztokra csak Oscar-díjasokat szerződtetett. Steve Zaillian (Schindler listája) és Aaron Sorkin (A közösségi háló) precízen összekalapált forgatókönyve tartogat néhány idéznivaló mondatot. Wally Pfister (A sötét lovag) ahogyan képeivel a magány lakatlan szigetévé komponálja az üres stadiont, az tényleg maga a költészet. Bennett Miller rendező ügyel arra, hogy ne fojtsa számokba nézőit, ásításmentes 133 percet vezényel le, miközben kikerüli a műfaj által megkövetelt pátoszt, és olykor bátran teret enged a csendnek (ezért szerettük tőle a Capote-t). A kulcs Pitt Billy Beanje, kinek minden kezdődő bajnokság egy új élet, tegező viszonyban van a kudarccal, és ha netalántán győzne, már azt sem veszi észre. Na pont az ilyen szerepekért markolgatják azt a kis szobrot februárban!

A Pénzcsináló valószínűleg nem lesz hivatkozási alap, a Közgázon sem tananyag, azonban egyesekhez majd utat talál, kiváltképp a valamilyen félresiklott karrierrel rendelkező nézőkhöz (Persze, nekem is eszembe jutott a futballpályafutásom!). Mellesleg amíg a vásznon azt látom, hogy egy embernek nagyobb a szíve, mint a csekkre írt összeg, addig én szeretek moziba járni.

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Sok 'A' kategóriás celeb kis helyen is elfér
Következő cikk Melyik alkoholista írónak öltözöl szerdán?

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..