A sötét lovag – Felemelkedés (The Dark Knight Rises) r.: Christopher Nolan, sz.: Christian Bale, Michael Caine, Gary Oldman, Anne Hathaway, amerikai akciófilm, 165 perc, 2012
Közszolgálati Batman
Christopher Nolan utolsó Batman-filmjével visszaadja a köpenyes szuperhőst azoknak, akik megérdemlik. A páncél immáron tiszta és ragyog – Gotham City lakossága önmagát szolgálta és védte, mindhalálig. Ez, és csakis ez a meglepetés.
A marketing és a múlt péntek brutális sugallata ellenére a hisztérikus lelkesedéssel várt záró fejezet végül nem az álruhába bújt Bruce Wayne és hústorony ellenfele vérre menő csatájáról szól igazán: Bane félelmetes karakter, de nem úgy és nem annyira, mint ahogy azt vártuk. Azt nem mondom, hogy sehol sincs A sötét lovag depresszív, a végletekig feszített, „bármelyik pillanatban elszabadulhat a pokol” hangulata, de mégiscsak érdekes fejlemény, hogy a finálé tényleg megmutatja azt, amit a cím ígér: a felemelkedést. Pedig Nolan nagyon is komolyan veszi ígéretét, pont úgy működteti monstre építményét, ahogy egy utasszállító elindul az ég felé: a háromórás eposz első harmada maga a nekilendülés, a kerekek futnak, kicsit ugyan ráz, de aztán pörög, pörög, pörög – és olyan biztonsággal húzza be a kerekeket a végére, hogy nincs az a szárnyaló, aki ne tapsolna lelkesen könnyes szemekkel. Hogy aztán kisfiúként rajzoljon ujjaival Batman-jelet a felhők közepébe.
Jó, nagyon jó, hogy A sötét lovag – Felemelkedés végül nem arra játszott, hogy pótolja Jokert valami még eszelősebb gonosszal, sőt Nolan kifejezetten és ravasz módon csavar egyet Bane vastag nyakán, már ami a figura mítoszát illeti. Viszont, akár a nagyív rovására is, de a többi szereplőt használja többet, vagy ugyanannyit. És nem, nem esik szét tőlük a film. Inkább azt üzeni, hogy Batman nem csak Bruce Wayne. Hanem a régiek: a két pótapa, a komornyik meg a technikai kütyügyártó zseni; a tépelődő főzsaru és a többiek. Valamint az újak: a mestertolvaj tolvajcica és a tiszta szívű ifjú rendőr. Ők, együtt jelentik a Denevérembert.
160 perc meg egy kicsi. Soknak tűnik, de közben meg dehogy az. Filmtörténelem íródik itt 2005 óta, ami arról szól, hogy egy álruhába bújtatott milliomos képregénysztorija túlélhet mindent. Azt is, ha igazi embernek látszó mesehősnek öltözteti őt egy elegáns művészember. Innen a világsiker, innen a népünnepély. Ami viszont nem innen jön: a denveri borzalom. A valóság gyilkosa nem látta, mit főzött ki a fantázia (bár, ahogy nézem a bírósági fotókon a fejét, aligha érdekelte volna). Mindenesetre Nolan nem terrorfilmet, hanem reményfilmet készített, olyan profizmussal és nagyvonalúsággal, amire kábé csak ő képes jelen pillanatban – és megmondom őszintén, személy szerint attól vagyok a legboldogabb, hogy a számomra legerősebb jelenetekben nincs gigalátkép, nagyköltségvetésű robbanás, ölés vagy ütésváltás. Csak egy mélységes lyuk és Christian Bale megvilágosodott tekintete – a másikban meg a könnyeivel küszködő Michael Caine. Két nagyon hollywoodi, ám ugyanannyira bensőséges pillanat. Mindkettőt leszedtem az IMAX-vászonról, hazahoztam magammal. Nem is engedem őket most már sehova.
No Comment