Akkor én most zombi vagyok?


Egy kisváros, ahol a visszatérő holtak undormánykodás helyett lelki sebeket tépnek fel – az aktuális szezon eddigi legjobb új sorozatával a franciák leptek meg minket.

A Les Revenants (magyarul Szellemek, de ez nyilván becsapós, nem irigylem a reménybeli címadókat), szinte a semmiből lett nagy kedvence a letöltős sorozat-őrülteknek. Az ember első körben nem is érti, hogyan figyelhet fel az internet népe egy francia cuccra, elvégre ha szérialáz, akkor ugye Amerika, mostanában egyre inkább Anglia, esetleg Spanyolország. De Franciaország semmiképp – vagy mondjuk inkább azt, hogy ritkán, nagyon ritkán. Na, majd most! A Canal+ produkciója talán tesz róla, hogy innentől másképp legyen. Minden esélyük megvan rá, hiszen a nyolcrészes első évad a maga módján kifejezetten tökéletes.

Az ötlet meglehetősen egyszerű, úgyhogy mint sokszor, most is a hozzáálláson, illetve a megközelítésen múlik minden: a Les Revenants ugyanis azt vállalja magára, ami most nagyon divatos, de nem így, vagy nem pont így. Elvégre mihez szoktunk hozzá, ha arról van szó, hogy ellepnek minket az élőhalottak? Gondolom, ezt nem kell magyarázni: letépett végtagokhoz, fröcsögő, bicegő szörnyekhez és fejvesztve menekülő, esetleg baltával ellenálló túlélőkhöz. Ezzel szemben a mi hegyvidéki kriptaszökevényeink külcsínre nagyon is rendben vannak, sőt belül is, legalábbis nagyon úgy tűnik: egyszer csak megjelennek szeretteiknél, több év után, hogy hahó, megjöttem drágám/apu/anyu/szerelmem. Maguk sem sejtik, mi történt velük, semmit sem éreznek a kiesett időből – ellentétben a velük szemben álló/ülő/fekvő hozzátartozókkal, akik persze köpni-nyelni se tudnak. Ám a döbbenetes, tömeges feltámadással nem csak a kínkeservesen megszenvedett gyászmunka hullott a semmibe, hanem egy egyszervolt sorozatgyilkos ismételt felbukkanása mellett valami megmagyarázhatatlan, baljós dolog is mérgezni kezdi a magaslati levegőt…

A Les Revenants úgynevezett hétköznapi megközelítésével képes igazán berántani nézőjét, ezért aztán hiába is nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb kénytelenek leszünk beérni a műfajtól elvárható, misztikus-apokaliptikus magyarázatokkal, a remek színészek és a franciásan nyavalygós, realisztikus atmoszféra drámaivá feszíti a kissé modoros alapállást. Az ötlet mondjuk koránt sem eredeti, hiszen az alkotók bevallottan egy nem igazán ismert, de kétségtelenül létező mozifilm alapján dolgoztak: Az osztály és a Ki ölte meg Bambit forgatókönyvírója, Robin Campillo még 2004-ben jelentkezett első rendezésével, ami nem csak címével, de hangulatával is erősen hasonul tárgyalt szériánkhoz. Ami nem baj, sőt, pont hogy dicséretes: elvégre mindig élmény olyan folytatásossal találkozni, ahol a lassúság nem falja fel saját magát, a karakterek megismerésére bőven van idő, és az epizódzáró cliffhangerek (vagy inkább csattanók) zöme is kifejezetten ügyes – ráadásul a nagy egész úgy tud félelmetes és nyomasztó lenni, hogy nem viszi túlzásba a durvulást sem. És ez így, mindent összevetve, igencsak bravúros, mondhatni, életrevaló vállalkozás.

Utolsó érvként pedig tessék csak megnézni a főcímet, amely bár nem beágyazható, de ide kattintva elérhető, zseniális>>

Egy teasert azért tudunk mutatni:

Hozzászólások

hozzászólás

Előző cikk Die Hard - magyar szinkronhangok
Következő cikk Fater a Hegylakó

No Comment

Leave a reply

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..